A centrumértelmiség elképzelése hazugság

„A langyosakat kiköpi az Úr”, „szavatok legyen igen igen, nem nem” – írja a Biblia.

„Egyenlő távolságot tartani motyogó nyomorultaktól meg a teljes Magyarországot kezükben tartó uraságoktól gyalázatos erkölcsi relativizmus és olcsó frázisokkal igazolt társutasság” – írja Puzsér Róbert, a „centrumértelmiség társutasságáról” értekezvén.  Lássuk:

„Az egykor függetlennek látszó centrista értelmiség mára az Orbán-rendszer körüli pályán kering. Az általam helyesnek vélt centrizmus nem a geometrikus felezőpontot keresi, hanem a két kurzus vonzásterét kerüli – márpedig ennek a két kurzusnak itt és most nagyon más kiterjedésű a vonzástere. A szellemi és lelki origó minden esetben az igazság, mert az az egyetlen, amelyre a hatalom és a tőke tömegének gravitációja nincs hatással. A továbblépés alapja leszámolni az illúziókkal: ma minden olyan megnyilvánulás, amely a politikai váltógazdaság esélyének élményét kelti, az illiberális elit malmára hajtja a vizet – ha az ellenzék hazudja, akkor is.”

Nos, több baj is van Puzsér gondolatmenetével. Az első az, hogy feltételezi: valaha is létezett olyan, hogy „centrumértelmiségi”, és az jó dolog volt. A másik, hogy feltételezi, hogy mindenképp szükséges a népnek, nemzetnek utat mutató (szekuláris) értelmiség.

A centrum politikai térben való geometriai elhelyezkedéséről szóló elmélkedésében még lenne is igazság. Csakhogy ha az „egyenlő távolságtartás” relativizmus, akkor meg kell jegyeznünk, hogy a centrum maga is relatív.

Tim Groseclose, akit jobboldalisága miatt kiutáltak a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemről (UCLA), így most a virginiai George Mason egyetem professzora, 2012-ben kiváló könyvet jelentetett meg az amerikai média baloldali elfogultságáról. Mint kiderül, a nagy amerikai lapok és tévék washingtoni tudósítóinak 93 százaléka baloldali volt akkoriban, és csak 7 százaléka jobboldali (csodálkoznék, ez az arány a jobboldal javára változott volna). Mint írja, ez nagyobb baloldali túlsúly, mint az olyan igencsak progresszív helyek, mint a kaliforniai Berkeley vagy a bostoni Cambridge egyetem balos elfogultsága. Az amerikai szakszervezeti tagok, a nem vallásosak és az alacsony jövedelműek közt is négyszer annyi jobboldali van, mint a washingtoni tudósítók között, azaz 63-65 százalékuk baloldali. A demokrata párti professzorok ötször annyian vannak, mint a baloldaliak. Mindez sok problémát felvet, amiből nekünk most az a fontos, amit Groseclose úgy hív, hogy a „szélsőségesség újradefiniálásának problémája”.

Ha a washingtoni tudósítók közösségének 93 százaléka baloldali, az azt jelenti, hogy e 93 százalék oszlik szélsőbaloldaliakra, középbaloldaliakra, illetve „centrumértelmiségiekre”, bármire. A kisebbség minél kisebb, ez esetben eme csoporton belül a jobboldaliak, annál inkább úgy kezelik, mintha nem lenne, és tagjaival annál ritkábban találkozik a többség. A 93 százaléknyi baloldali tudósító csoportjában azok, akik az amerikai társadalomban középbaloldalinak számítanának, konzervatívnak fognak számítani, a szélsőbaloldaliak lesznek az átlag baloldaliak, és

Ebből a szempontból az egész jobboldal, úgy ahogy van, szélsőjobb, hiszen ami a bal-jobb amerikai skáláján középen van, az ennek a csoportnak már bizony jobboldali dolog.

Mindez sok mindenre rányomja a bélyegét, például a washingtoni tudósítók túlnyomó többsége számára az amerikai szavazók fele szélsőjobboldalinak fog tűnni. S itt a „skála” az amerikai politikai közösség mércéjét jelenti. Igen ám, de tovább is mehetnénk: a „centrum” nem az Amerikában, mint a németeknél vagy a magyaroknál. A magyar társadalom „centruma”, azaz ideológiai közepe nyilvánvalóan jobbra van a német társadalom ideológiai közepétől.

ÉS vannak összehasonlíthatatlan skálák, mert az amerikai közélet tematikája más, mint az európaié vagy a magyaré. Ami ott erős indikátor a jobb-bal skálán – például a fegyvertartás –, az itthon nem is téma, értelmezhetetlen. A laissez faire kapitalizmus, ami ott szinte már szélsőjobbnak számít, itthon inkább balliberális jelenségként értelmeződik. Ami itthon középjobb, az a németeknél szélsőjobb. Ami a németeknél középbal, az itthon szélsőbal. Ami a Mércének magától értetődő, az számomra szélsőbal.

Persze nagy általánosságban beszélünk egyfajta, az egész nyugati világban érthető és elfogadott jobb-bal skáláról, de a valóság országonként más, és időben is más. Ugyanis

A centrum tehát viszonyfogalom, hogy mi a centrum, mindig az adott helyzettől függ. Az „egyenlő távolságtartás” meg az értelmiségi féltékenység és finnyáskodás klasszikus példája. Aki féltékenyen tartja az „egyenlő távolságot”, az nem hajlandó élni a szabadságával.

Ami pedig az értelmiséget illeti: nem értem, miért kellene, hogy annak vezető politikai szerepe legyen. Értem, hogy néha úgy alakul, de ez nem szükségszerű, és nem is feltétlen kívánatos. A szakértelmiség – a diplomások – szellemi szakmunkás, a közértelmiség pedig három-ötszáz éves válságtermék. S most az értelmiségit nem leíró, hanem normatív értelemben használom, azaz nem pusztán szellemi munkást értek alatta, hanem a modern, szekuláris, világmegváltó értelmiségit.

Platóntól kezdve azok, akiket az értelmiség elődjének tekint, alapvető ellentétben álltak a politikával, mert az abszolút létet keresték és szemlélték, és ha az ember ilyesmivel foglalatoskodik, akkor nem foglalkozik piszlicsáré közéleti ügyekkel, hiszen az abszolút lét szemlélésénél nincs nagyobb öröm. A középkori szerzetesek, a keresztény misztikusok számára ez Isten volt. Aztán jött a felvilágosodás, megrengette a transzcendensben, sőt a metafizikában való hitet is, ezért

A társadalom felett szabadon lebegő értelmiségi, aki nem függ holmi választói felhatalmazástól, így aztán már nem felfelé néz, hanem lefelé – lenézve a társadalmat. Azóta az értelmiség a társadalom műszaki értelmiségije, ami meg akarja mondani, hogyan kell a társadalmat kijavítani – ő lett a társadalommérnök.

Szemben a szabadon lebegő, autonóm szakértelmiségi ethoszát valló baloldallal, a jobboldaliak a begyökerezettségben, a szabadon lebegés feladásában látják a komoly, felnőtt ember felelősségvállalásának biztosítékát. Szabadon lebegni kamaszos éretlenség. Az érettség az elköteleződésben nyilvánul meg. Ahogy Richard Weaver amerikai filozófus írja: a jó vezető nem professzionális szakértő, hanem kompetens amatőr, akárcsak a régi idők begyökerezett, felelősséggel terhelt arisztokratái vagy a modern kor politikusai. Ha ezt az értelmiségire alkalmazzuk, azt mondhatjuk: esetleges komolyan vehetőségét az adja, hogy az illető, mielőtt elkezd elmélkedni a társadalomról és a politikáról, már tett a közösségért. Nem afelett lebeg, hogy megítélje, hanem annak tagja, részesült szenvedéseiben és áldásaiban.

Persze mindenki nyugodtan elmondhatja a világnak, mit gondol a világról, politikáról, az élet jobbá tételéről. De az értelmiségi, miközben távolságot tart a politikától, mégis elvárja, hogy a politika őrá hallgasson, mert ő úgymond objektív, független és annak az igazságnak a letéteményese, aminek a létében amúgy elvileg nem hisz, mert az igazság csak az elnyomás maszkja.

Az értelmiségi úgy akarja jobbá tenni a világot, hogy tanácsadó pozícióba képzeli magát: legyen újságíró vagy egyetemi ember, elvárja, hogy a politikusok olvassák a cikkeit, a tanulmányait, és azok alapján csináljanak „tudományos” politikát, ha pedig ez nem történik meg, frusztrálódik. Jobbá akarja tehát tenni a világot, de fülbe sugdosás által – cselekednie másoknak kellene, ahogy egy szociológiáról szóló híres könyv címe mondja: a munkát mások végzik el.

De persze lehet, hogy mindezt, csak Molnár Tamás mondatja velem, akinek most jelent meg újra az értelmiség bukásáról szóló könyve.

Puzsér Róbert szerint mindenesetre „a szellemi és lelki origó minden esetben az igazság”. Valóban, s az igazság nem centrum kérdése: az igazság néha középen van, többnyire viszont nem. 

– a csuhások pedig tudják, hogy akárhogy is szépítgetjük, ez a világ tökéletlen.

A középkornak már a neve is a centrumot idézi, s egyébként annak közepe és centruma intézményileg az egyház volt, szellemileg a kereszténység, már ha a centrum a középpont.

Szóval akármennyire is kikerült a centrumból, az igazság letéteményese még mindig a keresztény egyház. Ehhez képest a politika másodlagos. De az örök transzcendens és metafizikai igazságok elismerése nélkül sem a centrumnak, sem az értelmiségnek nincs értelme, azaz csak értelmetlenkedés van. Az értelmiséginek nem lebegnie kell a társadalom felett, hanem begyökerezett embernek kell lennie, és a felettünk lévő igazság kellene, hogy legyen a centrum, amire figyelünk, értelmiségiként és nem értelmiségiként egyaránt. 

Azaz – legyen társutas vagy sem – a centrumértelmiség elképzelése eleve hazugság.

Fotó: Mandiner archív