Meghalt a ’68-asok egyetlen igazi renegátja

„A ’68-asok bécsi vezéralakja volt, utóbb mégis jobboldali lett. Bejáratos volt Fidel Castróhoz, majd katonákat készített föl a kommunista gerillák ellen. Elítélték ellenforradalmi szervezkedésért és ült dezertálásért is – szabadulása után pedig kommunistából Carl Schmitt-tanítvány lett. Mindez hihetetlenül hangzik, de címszavakban csakugyan így élt Günter Maschke, a német szellemi élet egyik legnagyobb kalandora. 2022. február 7-én hunyt el.

Günter Maschke gyermekkorát Trierben töltötte. Nem annyira a hely szelleme tett rá nagy hatást, mint inkább a város egykori leghíresebb lakója, Karl Marx. Fiatalkori kommunizmusát később azzal magyarázta, hogy ez volt a legjobb módja annak, hogy a hagyományosan katolikus Trierben a provokátor örömeit élvezhesse. Született provokátor volt, s ezt a hajlamát a hatvanas években bőven volt lehetősége kiélni. Az évtized elején a legjelentősebb utópikus marxista filozófus, Ernst Bloch hallgatója volt, a Felforgató Akció („Subversiven Aktion“) tagja lett és a későbbi ’68-asok köreibe került. Megjárta Párizst és részt vett a szélsőbaloldali diákok bécsi szervezkedéseiben is (»Kommune Wien«), háború-ellenes tüntetéseket és Adorno-előadásokat szervezett. Aktivizmusa miatt ebben az időszakban ragadt rá a »bécsi Dutschke« elnevezés is, bár maga Rudi Dutschke, Maschke későbbi politikai realizmusát mintegy előrevetítve, inkább »Maschkiavellinek« nevezte. Nem a ’68-asok tipikus útját követte. Miután egy tüntetés alkalmával letartóztatták, a Németországnak való várható kiadatása miatt meglepő lépésre szánta el magát: menedékjogot kért a kubai nagykövetségen.

KUBA – KIÁBRÁNDULÁS ÉS KATARZIS

Jürgen Habermas a »hatvannyolcas mozgalom egyetlen igazi renegátjának« nevezte Maschkét, de nem azért, mert Kubába menekült, hanem mert ott sem tudott nyugton maradni. Mind fizikai, mind szellemi értelemben folytatta útját, hogy végül jobboldaliként térjen vissza Európába. A kubai emigráció valójában csak kezdetben tűnt jó ötletnek. Maschke a szélsőbaloldali eszmék teljes kiüresedését tapasztalta meg, a kommunista rendszer intellektuális légkörét fojtogatónak találta, és csalódnia kellett a vidéki gerillák forradalmi háborújáról szóló propagandamítoszban is. Fidel Castro kezdetben szimpatizált a német elvtárssal, akit megkért, hogy foglalja neki össze az Európában működő baloldali diákmozgalmak tevékenységét, ám a szöveget átfutva állítólag ingerültség lett úrrá rajta. »Ez az egész felesleges! Ez hedonizmus!« – csattant föl. Reakciója a forradalmi puritanizmuson túl azt is érzékelteti, valójában mekkora szakadék tátongott a ’68-asok – e lényegében posztmodern liberális életmód-forradalmárok – és a kényszerrel páncélozott államszocializmus között.”

Fotó: Ficsor Márton