Klímavita – kinek van igaza?

„A nettó kibocsátás azt jelenti, hogy az egyes országok csak annyi szén-dioxidot bocsáthatnak ki, amennyit valamilyen módon – például erdők telepítésével vagy a földbe pumpálással – ki is tudnak vonni a légkörből. A hisztérikus hazai sajtókommentárok az ügyet úgy tárgyalják, mintha ez a három ország, de különösen hazánk, ezzel a döntésével megakadályozta volna a klímaváltozás megállításának nemes és szükséges célját, környezeti katasztrófák bekövetkeztét segítvén elő.

Az unió legfőbb vezetői, nem utolsósorban a legutóbbi választásokon megerősödött zöld csoportok nyomására is, elkötelezettek a zéró emisszió elérése mellett. Emmanuel Macron francia elnök például arra kérte az EU-t,
hogy állapítson meg egyértelmű célt a zéró nettó szén-dioxid-kibocsátás 2050-ig történő elérésére. Ám hogy mennyit érnek az unió vezetőinek ilyen jellegű célkitűzései, azt jól minősíti, hogy mit értek el a korábbi, hasonlóan hangzatos célkitűzésekkel. Az Európai Tanács (tehát az uniós miniszterelnökök összessége) például 2000-ben Lisszabonban olyan stratégiai célt fogadott el, hogy 2010-re az Európai Uniónak a világ legversenyképesebb, leg­gyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson.

A célkitűzés eleve irreális volt, és mint ismeretes, 2010-re az unió épp a világ egyik válságövezetévé vált, de még 2004-ben is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a kitűzött célokat nem lehet elérni, az unió vezetése olyan jelentést tett közzé (Wim Kok-riport), amelyben a célok elérésének lehetőségét vizionálta. Ez most sincs másképp, a Der Spiegel épp nemrég közölt egy cikket, amelyben beismeri, hogy a klímapolitikai terén éltanuló németek sem fogják teljesíteni a 2020-ra vállalt céljaikat, nem utolsósorban azért, mert a német energiapolitikában tökéletes a káosz: az atomerőműveket leállítják, és szénerőműveket építenek helyettük.

Hogy a közmondásosan józan németek hogyan jutottak el idáig, az külön értekezés tárgya lehetne, de most fókuszáljunk magára a klímaváltozásra. Abban mindenki egyetért, hogy a klíma mindig is változott, a Föld történetében az átlaghőmérséklet 12 és 22 °C között mozgott, és az utóbbi évtizedek átlagos 14 °C-os hőmérséklete azt jelenti, hogy épp egy jégkorszakból tartunk kifelé. A legutolsó, Würmnek nevezett jégkorszak mintegy 10-12 ezer éve ért véget, azóta tart egy felmelegedési periódus, amely hol gyorsabban, hol lassabban halad előre. Földtörténeti szempontból azonban jelenleg még jégkorban élünk, mert a jégsapkák jelenléte számít rendellenesen hideg éghajlatnak, hiszen a földtörténeti átlagos 17 °C-os hőmérséklet mellett a Föld jégmentes.

Az elmúlt ezer évben is jelentősen változott a Föld éghajlata, Vörös Erik 982-ben Grönlandot még zöldnek látta, ezért nevezte el zöld földnek. Ebben az időben a Jeges-tenger jégmentes volt, Grönlandon és Izlandon élénk mezőgazdasági tevékenység folyt, ennek ellenére a tengerek szintje nem különbözött lényegesen a maitól.
Később hidegebb időszak, „kis jégkorszak” következett, ami a 19. század közepéig tartott. Leghidegebb periódusában Nyugat–Európában az átlaghőmérséklet 1-2 °C-kal maradt el a 20. század végét jellemző adattól. Az 1960–70-es években még egy újabb jégkorszaktól féltünk, a hetvenes évek végétől azonban gyors felmelegedési periódus következett be, amelynek során mindmáig egy évtizedenkénti 0,17 °C-os melegedést tapasztalhattunk.”