Ugar-kor – Nekem Ady

A Mandiner szerzőinek írásai és versajánlói Ady Endre halálának 100. évfordulójára.

***

A Nagyváradi Napló igazsága – volt olvasható 1903 júliusában a Kőrös-parti Athén lapjában. Ha ezt az igazságot Adyra is kiterjesztenénk, még azt hihetnénk, hogy a múlt század eleji, dualista Magyarországon nem termett meg egyetlen gondolat sem, és tett sem vitte a köz fejlődését előre, sem északon, sem délen, sem keleten, sem nyugaton. És Budapesten sem.

Pedig ez nem így van: ami akkor kialakult, az még a mai napig, minden idők legmodernebb koráig is megtalálható – nem csak arra gondolok, hogy 146 év óta lényegében változatlan Belső-Budapest (1953-ig Budapest) térszerkezete. Hiszen meglévő intézményrendszer alapjait is ebben az időben rakták le, vagy gondoljunk a kulturális hagyományok máig meglévő fontos összetartó erejére, de gondolhatunk akár – közpolitikai értelemben – a modern pártrendszerek írmagjának megjelenésére is.

Érthető, hogy Ady emberi keserűsége, állandó kudarcai és mentális állapota, valamint egyre súlyosabb alkohol- és drogfogyasztása miért íratta azokat a mondatokat vele, amit végül száz éve mindenki magáénak követel.

Ám minden negatív szóhasználat ellenére amikor kimegyek tavasszal a földünkre, és látom a löszben a dudvát, a muhart, mindig két dologra gondolok rögtön azután, hogy felötlik bennem a vers: elsőként arra, hogy mennyi is van belőlük a földben, másodjára arra, hogy tulajdonképpen ezek nélkül a föld nem lenne föld. Hiszen a kacagó szél mellett a dudva, a muhar az életet jelenti.

Ezért együtt kell élni velük.

A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok: Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem, Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig: E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül, Míg a föld alvó lelkét lesem,

Régmult virágok illata Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat, befed

S egy kacagó szél suhan el A nagy Ugar felett.