A félelem szaga

„Valami nagyon elromlott abban az érték- és érzelmi közösségben, amely kétszer is kétharmados győzelmet hozott a polgári oldalnak. Korábban nem volt jellemző a lapítás és a sunyiság, az emberek bátran kiálltak az általuk vallott értékek mellett akkor is, amikor ez egyáltalán nem volt kifizetődő – gondoljunk csak a 2002-es választás utáni időszakra. Most tele vagyunk szorongó, tépelődő emberekkel, akik a mundér becsületének hamis illúziójába kapaszkodva teszik egyre kevesebb meggyőződéssel a dolgukat, miközben egyre foltosabb lesz az a bizonyos mundér. A hatalom megváltoztat, mondják sokan, de ez nem mentség: a kormánypártok szűk elitjén túlmutató világban azért illene józannak maradni. Értem én, hogy aki hatalomra kerül, hamar hajlamossá válik arra, hogy ezt az állapotot örökkévalóságnak gondolja, és elszakad a hétköznapoktól, de a polgári-konzervatív oldal elég nagy ahhoz, és eléggé értelmes emberek alkotják, hogy szólni tudjanak: ideje visszaereszkedni a földre. Egyszerűen elfelejtettük használni a józan eszünket akkor, ha valamilyen nyilvánvalóan működésképtelen vagy kontraproduktív dolgot kérnek felülről – inkább összeszorított szájjal teljesítjük az utasítást, a »csak parancsra cselekedtem« felmentésében reménykedve. Engedünk a buta agresszivitásnak, a mindenen átgázolás logikájának, miközben lemondtunk a gondolkodás és mérlegelés luxusáról csak azért, mert féltjük az állásunkat, a státusunkat vagy a jelenünket. Azzal nem számolunk, hogy közben halkan lemondunk a jövőről. (...)

Nagyon úgy tűnik, értékelvű közösségünket túszul ejtette egy erkölcsre és etikára túl sok figyelmet nem fordító, kizárólag a hatalomra koncentráló, arccal a pénztár felé forduló szűk csoport. Olyan ez, mint amikor egy egészséges szervezetet megtámad a rák: hosszú ideig látszólag nem történik semmi, de amikor kiderül a baj, sokszor már nem lehet segíteni, menthetetlenül bekövetkezik az összeomlás. Én is tudnék, és valószínűleg olvasóink közül is sokan tudnának most neveket mondani gyanúsan hamar meggazdagodott politikusokról, bicskanyitogatóan lemutyizott közbeszerzésekről, vagy látszólag semmit sem csináló, ám valami ismeretlen okból mérhetetlenül nagy befolyással bíró emberekről, de talán nem a nevesítés a lényeg: nemcsak a hatalom csúcsán vagy annak közelében, hanem a közigazgatás alacsonyabb szintjein is riasztóan hasonló folyamatok zajlanak… És valamitől ez a polgári értékeket nyomokban sem tartalmazó rendszer mégis működik: szervilis emberekkel végeztetik el az egyre inkább vállalhatatlan munkát, olyanokkal, akik nem tudják: csak addig van rájuk szükség, amíg befejezik a feladatot, utána ők is lapátra kerülnek.

Pár napja beszélgettem egy befolyásos emberrel, aki megkérdezte, én miért nem félek. Nem gondolom hősnek magam, de tudom, hogy ha a jóisten is éltet, nagy valószínűséggel akkor is újságíró leszek, amikor a most nagy hatalmúnak tűnő emberek immár ellenzékbe szorulva fognak újra kuncsorogni a nyilvánosságért. Mi csak a dolgunkat tesszük, nem változunk.”