A vidékfejlesztési programról

A program alapjában véve helytálló, de korántsem teljes körű helyzetértékelésre támaszkodva tesz javaslatot a 2020-ig elérhető uniós pénzforrások felhasználására – összhangban az elemzés alapján kitűzött vidékfejlesztési célokkal.

Tekintettel arra, hogy az agrár-ipari komplexum és a hozzá szorosan kötődő természeti háttér állapotát és jövőjét számos „külső” tényező határozza meg vagy befolyásolja, a program bevezető részében röviden vázolni kellene ezt a fontos hátteret, és annak kívánatos/célszerű átalakítását is. Emellett hivatkozni lehetne néhány alapvető, a képviselőház és/vagy az EU illetékes szervei/fórumai által elfogadott dokumentum főbb idevágó megállapításaira és célkitűzéseire is. Kezdve a fenntartható fejlődés, valamint az éghajlatváltozás kezelésének nemzeti stratégiájától és az Alkotmány elvárásaitól az alapvető uniós dokumentumokig, irányelvekig. Ennek során nem kerülhető meg a jelenleg érvényesülő gazdaságpolitika és szabályozás elemzése, a program és a közérdek szempontjából eszközlendő legfontosabb, kívánatos változtatások körének és irányainak bemutatása sem.

Ez utóbbi szempontból hangsúlyozni szükséges, hogy kirívó és esetenként kibékíthetetlen ellentmondás mutatható ki a program célkitűzései és a manapság hozott intézkedések széles köre között. Mindenekelőtt a környezetvédelem/öko-szociális fenntarthatóság követelményeinek és célkitűzéseinek érvényesülését illetően, számottevő mértékben veszélyeztetve a program megvalósítását és annak hatékonyságát. Az ezt tükröző intézkedések közül az alábbiakat emeljük ki:

– súlyos eladósodottságunk ellenére a fejlesztési pénzügyi források igen nagy részének az atomerőmű bővítésére fordítása – ahelyett, hogy ebből az erőforrás felhasználás hatékonyabbá tételére támaszkodva előbbre lépnénk a fenntartható fejlődés célkitűzéseinek teljesítésében, a továbbra is fenyegető környezeti/pénzügyi/gazdasági válság leküzdésében, a lakosság életminőségének, jóllétének javításában (e döntés megalapozására, meghozatalának körülményeire itt nem térünk ki);

– a gazdasági szabályozás gyökeres reformja továbbra is várat magára: nyílt és/vagy burkolt támogatást élveznek az anyagi erőforrásokat alacsony hatékonysággal, a környezet kárára felhasználók (pl. a fosszilis energiahordozók felhasználói és a közúti közlekedés); gyakorlatilag érzéketlen a fenntarthatóság/környezetvédelem célkitűzései és a közérdeket érvényesíteni hivatott szempontjai iránt az adó- és árrendszer;

– nemcsak az agrárium vállalkozásainak vezetői körében (ahogy erre rá is mutat az elemző rész), de az önálló és fejlődőképes mezőgazdálkodó réteg létrejöttében is fontos szerepe van az általános és a szakképzettségnek, a fenntartható és a klímaváltozásra megfelelő válaszokat adni képes gazdálkodás mikéntje megismertetésének – erre vonatkozóan sem a közoktatásban, sem speciális képzési programok formájában nem érzékelhető előrelépés.

Az agrárium az egyetlen ágazat, amely számottevő mértékben tudna hozzájárulni a klímaváltozás mérsékléséhez, jelenleg csak szerény mértékben nettó szén-dioxid elnyelő. Az itt eszközölt fejlesztések révén ezen a téren jelentős mértékű előrelépésre van lehetőség – oly módon, hogy az ezt szolgáló programok egyben hozzájáruljanak a gazdálkodás általános hatékonyságának javításához, a foglalkoztatás számottevő bővüléséhez – a népesség helyi felvirágoztatásához – nemkülönben nemzeti kibocsátás-csökkentési célkitűzéseink megvalósításához. Ehhez azonban e fejlesztések klímapolitikai hasznainak fel- és elismerésére, az itt előirányzott programok sokrétű támogatására lenne szükség. A teljesség igénye nélkül az alábbi területeken:

– a vidéki vállalkozások és a helyi kommunális szolgáltatások energiahatékonyságának jelentős javítása – különös tekintettel a helyi energiaellátás kiépítésére. Itt fontos szerepe van a megújuló energiaforrások kiaknázásának, de a program ezt főként biomassza, geotermikus- és kisebb mértékben napenergia hasznosítására alapozná. Pedig a megújuló energiaforrások kiaknázása klímavédelmi szempontból csak akkor lehet igazán hatásos, ha nagymértékben támaszkodik a gyakorlatilag káros kibocsátás-mentes nap- és szélenergiára, nemkülönben a törpe vízművekre és a geotermikus energiát hasznosító hőszivattyús energiatermelésre. Mivel a biomassza közvetlen elégetése, nemkülönben a biogázból történő kapcsolt hő- és áramfejlesztés is CO2-kibocsátással jár, itt legfeljebb a tüzelőberendezések korszerűsítése hozhat némi kibocsátás-csökkentést. E körülményeket tükrözni kellene a megújuló energiatermelő technológiák támogatási feltételeiben is. Biomassza elégetése ebből a szemszögből abban az esetben a leghatékonyabb, ha egyébként is kezelést igénylő hulladékok vagy külön erre a célra termelt másodlagos energianövények (nem erdők) szolgáltatnak hozzá alapanyagot. Az erdőkben keletkező hulladékot és a mindenképp letermelendő tűzifát célszerűbb tovább feldolgozott formában (pellet, granulátum, kalodázott felvágott fa, szociális tűzifa) az adott körzet településeinek korszerűbb tüzelőberendezései számára vagy exportra szállítani. Álló erdőt erre a célra kitermelni – a CO2-nyelőt megszüntetni – ellentmond a klímavédelmi célkitűzésnek. Az állattartó telepek, élelmiszeripari létesítmények mellett létesített biogáz termelő létesítmények szintén fontos környezetvédelmi feladatot látnak el (feldolgozva a máshol begyűjtött, erjeszthető hulladékot is), ezért szintén kellő támogatásban részesítendők – feltéve, hogy megoldják a gáz elégetésekor keletkező hő hasznosítását is;

– a helyi energiaellátó rendszerek létesítésének jelentőségét a program is elismeri, a jelenlegi gyakorlat viszont ellentmondásokkal terhelt Különösen érthetetlen, hogy milyen meggondolások és szakmai megalapozás alapján maradt ki az EU-val egyeztetett, 2020-ig szóló támogatási programban (KEHOP 2.5.6.1. pont) a támogatott megújuló technológiák közül a szélenergia hasznosítása, de ellenkezik a józan ésszel a fényvillamossági panelek és a szélerőművek egyes részegységeinek termékdíjjal terhelése, annak módja is. Ahelyett, hogy e gyakorlatilag káros kibocsátás-mentes technológiák elterjedését életciklusuk induló szakaszában megfelelő mértékű támogatással ösztönöznék és majdani hulladékként történő kezelésükre a termékdíjnál jóval hatékonyabb megoldásokat dolgoznának ki (támaszkodva a koncentrálható begyűjtés lehetőségére alapozott speciális eljárások alkalmazására – a gyártók bevonásával). Ami pedig a szélerőműveket illeti, az általuk év- és napszaktól függetlenül termelt energia a helyi rendszer akkumulátorai mellett engedélyezett vízkiemelésre, és/vagy alkalmas terményszárítók létesítésével ventilátoros szárításra is felhasználható – mindenütt, szerte az országban.

A február 25-én, a brit nagykövetség kezdeményezésére és a német, valamint a francia diplomácia helyi képviselőinek, nemkülönben meghívott külföldi és hazai szakértők széles körének bevonásával megtartott „Új klímagazdaság” konferencián (ami megérne egy bővebb beszámolót) jól kitapintható volt a forrása a fent említett, ellentmondásos helyzetnek. Miközben ugyanis egyértelművé vált, hogy bolygónk élővilága földtörténeti skálán számítva rendkívül kritikus fázisba, (ahogy az egyik külföldi előadó fogalmazott, annak 23 óra és 57-ik percéig) jutott a klímaváltozása felgyorsulása következtében, a döntéshozók világszerte késlekednek az e folyamat mérséklésére/megállítására még lehetséges közös beavatkozással. E késlekedés terén a hazai gazdaságpolitika már megint csaknem „világelső”. A klímaváltozás és a környezetvédelem/fenntarthatóság területén szemmel láthatóan döntő szerepet játszó energetikai és agrár-szakemberek, no meg a mögöttük álló, az egész kérdéskört „takaréklángon” kezelő politika ugyanis azzal érvel, hogy a rendszerváltozás és a 2008-tól bekövetkezett válság „áldásos” következményeinek köszönhetőn kis hazánkban oly mértékben szűntek meg energiafaló és nagy környezetterhelésű iparágak és más tevékenységek, hogy csaknem teljesítettnek tekinthetjük az EU által az 1990-es bázisévhez viszonyítva előirányzott kibocsátás-csökkentést az üvegházhatású gázok tekintetében. 

Csupán azt hagyják figyelmen kívül, hogy a többiek viszont többnyire komoly strukturális reformokat is végrehajtva lábalnak kifelé ebből a komplex válságból, miközben az energiát és a nyersanyagokat még mindig kirívóan alacsony hatékonysággal felhasználó magyar gazdaság versenyképessége rendre csökken.

Továbbra sem használjuk ki például a megújuló energiaforrások kiaknázásával kínálkozó sokféle járulékos előnyt (szinergiát), miközben a korántsem „napfényes” Németország már a múlt évben csupán fényelektromos panelekkel mintegy négyszer annyi villanyáramot termelt mint Magyarország (a területet jól ismerő Jászay Tamás közlése) és rohamléptekkel fejleszti (Olaszországgal együtt) a többi megújuló technológiát is, mi kivárunk, amíg még fejlettebb és olcsóbb berendezésekkel állíthatjuk elő majd azt a keveset, amire az unió minket kötelez.

Csak azt hagyják e nézet képviselői figyelmen kívül, hogy minden egyes szén-dioxid (CO2) és metán (CH4) molekula, melynek a légkörbe jutását ma elmulasztjuk, évtizedekig fejti majd ki felmelegítő hatását (nyel el és továbbít napenergiát), az atomerőmű-bővítés pedig szinte minden forrást elszívna a klímaváltozás azonnali kezeléséhez és a válságból történő fenntartható kilábaláshoz szükséges fejlesztések elől – ahogy erre Ámon Ada, az Energia Klub igazgatója is rámutatott a konferencián.

Hajrá Magyarok! Csak nem arra, hanem a vidék fejlődéséhez és létfontosságú természet- és környezetvédelmi feladatainak ellátásához, az itt élők életminőségének fenntartható javulásához vezető tényleges vidékfejlesztési program mentén, mely utóbbit a fentiek figyelembe vételével módosítani javasolok.

Balog Károly

szakközgazdász