Putyin koszorúi

„Döbbenetes és dühítő az hogy Magyarországon 2014-ben felújítanak és változatlanul visszahelyeznek egy emlékműre (vagy az égvilágon bármire), egy olyan feliratot, amely szerint 1956 őszén ellenforradalom volt, amelynek vérbe fojtói »hősök«, akik »a magyar nép szabadságáért« áldozták életüket. Ez az ordas hazugság volt az, amely megmérgezte nagyszüleink és szüleink életét, amelyet szemlesütve kellett ismételgetnie egy egész országnak, amelyről majd' mindenki tudta, hogy nem igaz, de mukkanni szinte senki sem mert. Döbbenetes és dühítő, hogy hiába tiltakozott ellene a parlamentben a jobbikos Staudt Gábor, hiába kérte a Honvédelmi Minisztérium az oroszokat, hogy változtassák meg a feliratokat, Moszkva még válaszra sem méltatta őket. A katonai temetők feliratairól ugyanis kizárólag az az ország dönthet, amelynek állampolgárai ott nyugszanak. Az oroszok tehát tehettek volna egy gesztust, de nem tettek. Nem is fognak. 

És itt van egy dolog, amit be kell látni. Azt, hogy itt húzódik az a határ, ameddig termékeny, értelmes párbeszéd fojtatható az oroszokkal. Az ő múltszemléletükben ugyanis a Szovjetunió hét évtizede egyetlen, legfeljebb csak néhány kisebb szeplővel bepiszkított, de alapjában véve ragyogó sikertörténet. A Vörös Hadsereg egyenruhájában elesettek pedig kivétel nélkül hősök. Nem csak azok, akik Breszt, Sztálingrád, Leningrád védelmében, saját hazájukban haltak meg. De azok is, akik 1920-ban Varsó alatt, '39-ben Finnországban, '56-ban Budapesten, '68-ban Prágában, vagy '81-ben Afganisztánban lelték halálukat. Vagyis a hódítók, a kis népek szabadságvágyának eltiprói, a bolsevik zsarnokság eszközei is. Nincs különbség. (...)

Hadd koszorúzza meg az orosz elnök a saját hazájának halottait úgy, ahogyan akarja, és számoljon el lelkiismeretével. Joga van hozzá. A saját hazája, a saját lelkiismerete. Mi pedig soha nem felejthetjük el és nem is tehetjük alku tárgyává '56 hőseinek emlékét. Mert nekünk is van hazánk, és lelkiismeretünk...”