Ha a gyermek neve…

„Az István, a király egy nem akármilyen sorsú mű, a szerzők nem akármilyen gyermeke. A magyar emberek millióinak a lelkében ott élnek dallamai, szövegei. Ez a rockopera az összes erényével, és ellentmondásos értelmezéseivel – a többek által hangoztatott kritikák ellenére is – nemzeti szimbólummá vált. Mára a magyarság kollektív emlékezetének a részévé nemesedett.

Ilyen kivételes esetben egy kellő formátumú, magára valamit is adó szülő – művész mély alázattal viseltetik a »gyermekét« befogadó és naggyá tevő nemzete iránt.

Egy beképzelt, elszállt »énnel« rendelkező meg így, ahogyan Szörényi.

Bármennyire fájdalmas is ez számunkra, az első, a csalódástól túlfűtött érzelmektől sem mentes napok után már kissé lehiggadva kijelenthetjük: Szörényi Levente egy fikarcnyival sem több, nem jobb és nem is különb, mint a jócskán prostituálódott hazai művész – tudós – értelmiségi társadalom, egymást sztároló »színe-java«.

Ő is csak egy közülük. Ő is csak egy tehetséges, de öntelt művész, aki már oly nagynak és csalhatatlannak érezte magát, hogy azt merészelte gondolni: bármit megtehet a saját gyermekével – bármit, amit csak jónak lát, vagy ami éppen jól megéri.

Nem. A gyermekek önálló életet élnek, és a szülők nem tehetik azt meg velük kényük-kedvük szerint, amit csak akarnak, amit önző szempontjaik szerint jónak látnak. Főleg, ha a gyermek neve: István, a király.”