A kultúrában a balos hegemónia még mindig töretlen

Mert a ner működése lényegében lehetetlenné teszi, hogy olyan helyeken legyen sikeres, aminek a teljesítmény és verseny és a megmérettetés alapja. Ilyen a kultúra és a sport. Ezért egyre szarabb a magyar sport, és nem jutnak be oda ezek a senkik, mint ez a jeszensKi, ahol valódi meérettetés van. Mert kontraszelektelt hulye fasOkat emel ki a ner, ahol a tudás tapasztalat és tehetség nem számít , csak az,hogy ki tudja jobban nyalni a dagadék seggét, és ki oszt vissza több pénzt a helyi fideszes vezetőnek. Ez a ner. Tehetségtelen hülye volt kommunista káderek érdekszövetsége. Azért nem bírja a dagadék a nyugatot, mert ez ott másképpen megy, ezért nincs esélye ezzel a zombihaddal a nyugat ellen, és ezért csússzunk egyre a Béka segge alá Szivesen Nem attól lesz valaki hős, mint a Dózsa László, hogy meg bírta dugni a kancsalt, és fölfestik a ház falára. Nem attól lesz valami művészet, hogy az mma a sok volt kommcsival meghtározza mi az. Ezeket a hibákat már az előző kommunista rendszer is elkövette, bár sokkal okosabban csinálta.... Ez a helyzet elvtárs .

Amíg ilyen infantilis fizetett majom harcol a jobboldali kultúráért (?) addig a baloldali kultúra valóban fölényben lesz.

A harmadik kétharmad után a kultúrát is vissza kéne venni a posztkommunista kezekből.

Fingós Diszkós! Adósa vagy e hozzád írott nyílt levél megválaszolásával, jó ideje: Nyílt levél a hitvestől Jeszenszky Zsoltnak 2018. június 10. 09:42 Máthé Zsuzsa Facebook Javasolnám, hogy ne romboljon, építsen inkább Ön is: házat, családot, hitet, hazát. Ha valaki le kíván tenni valamit a nemzet asztalára, nem öncélúan vagdalkozni, hanem „alkotni, teremteni kell”. „Nyílt levél a hitvestől Jeszenszky Zsoltnak – avagy ki mit tesz le a nemzet asztalára? Nem gondoltam, hogy valaha levelet írok Önnek, hisz semmilyen közünk nem volt egymáshoz, és jól is volt ez így – aki viccesnek tartja, hogy identitását »Fideszessel szexelek« feliratú pólókon hordozza 45 évesen, vagy hogy jobbos lányok oralitását dicsérgesse nyilvánosan, számomra érdektelen személy. Sem férfiasnak, sem mértékadónak nem tartom – ahol ugyanis ez a mérték, az nem az én terepem, nem így neveltek és én sem így nevelem a gyerekeimet. De az embert feleségként mégiscsak megérinti, ha férjét egy efféle »kritikus« pöki le, ráadásul nem a tevékenysége vájt fülű, éles szemű követőjeként, hisz opera- vagy balettelőadáson nem találkoztam Önnel az elmúlt években, az érdeklődés legalábbis új keletű lehet… Az ürügy és a helyzet is pikáns. Önt, a nemzeti megmaradásért hangzatosan aggódó megmondóembert ugyan még nem gyötrik a gyermeknevelés dilemmái, most mégis a családokért és a magyar gyerekek fejlődéséért aggódik, kezét tördelve, hisz a négygyerekes operaigazgató, az elhajló bitang a Billy Elliot színre engedésével az ifjú generációk egészséges nemi fejlődésére tör, ugyebár. (Különben hatásvadász jelenetei miatt én sem vagyok oda a darab minden pillanatáért, de mégiscsak egy a sok-sok közül…) Hogy a férjem kiskorúakat akarna nemileg eltévelyíteni, nos, ezen a ponton feleségként, anyaként (igen, ezek a szavak számomra valós tartalommal bírnak) és a keresztény-nemzeti identitást nem heccből, trollkodásból, hanem lélekből (ráadásul évtizedek óta azonos amplitúdón) hordozó magyar nőként is szót kérek, mert elszakadt a cérna! Azt írja, a férjem szeret szerepelni: igaza van, sőt élvezi is, ezért lett operaénekes, majd műsorvezető, de ezt a tulajdonságát használja az Opera vezetésekor is. De azt hiszem, Önnek sem kell a szomszédba mennie szereplési vágyért: a polgárpukkasztás talán a legexhibicionistább a műfajok közül. Ami nem gond, egy dolog azonban fontos, hogy valaki miért szerepel, miért nyitja szóra (énekre) a száját? A szó ugyanis kényes fegyver, lehet vele felemelni és lehúzni, építeni és rombolni. A férjem szándékát jól ismerem, hisz együtt lélegzünk 14 éve, jóban-rosszban. Ő minden idegszálával építeni szeretne: európai színvonalú Operaházat, Eiffel Műhelyházat, minőségi opera- és balettjátszást, magyarságtudatot, bővülő közönséget és felfelé figyelő, Istent kereső kulturális közeget – vagy »csak« épp még egy gyerekszobát a házunkba. Fontos neki a család – a sajátja mellett másoké is –, ezért keresi az utakat már az újszülöttek otthonaiba is, ezért szólítja meg évek óta a nagycsaládosokat, ezért hívogatja csoportos előadásra a gimnazistákat, és ezért utazik a határon túl élő magyarokhoz is, társulatával együtt. Nem kevés ősz hajszála, de nekem sem kevés gondom-bajom (ezzel most nem terhelném) fakadt már e nemes és felemelő, örömmel vállalt, ám küzdelmes feladatból. Aki felelős egy intézményért vagy egy közösségért, tudja, miről beszélek. De hogy valaki azzal a váddal illesse, hogy meleglobbista, nos, ez kacagtató (volna), ha humoros kedvemben lennék. (Ráadásul, ki is mondja ezt? Aki Milo-fanatikusként a minap még eszményítette a homoszexuális identitású, fura politikai celebet? Nem kéne ezt gyorsan még egyszer végiggondolni?) Persze, a munkát, az alkotást, a semmiből valamit teremtést leszólni vagy egy személyiséget rombolni mindig könnyebb, mint valamit építeni. Nem tudom, Ön hogy érzi, mivel járult hozzá a magyar ifjúság neveléséhez és felemeléséhez, valamint obszcén és nőket megalázó kijelentései kulturális hatását vajon hogyan ítéli meg? Én elég sommásan – és nem prüdériából. Javasolnám, hogy ne romboljon, építsen inkább Ön is: házat, családot, hitet, hazát. Ha valaki le kíván tenni valamit a nemzet asztalára, nem öncélúan vagdalkozni, hanem »alkotni, teremteni kell«. Bár ez sok fárasztó aprómunkával és olykor kudarcokkal is jár, de mégiscsak ez teszi az igaz magyart. És őszinte szívvel kívánom, hogy legyen apává: a köz- és a magánérdeket is ez szolgálná leginkább – és higgye el, ez lesz élete legférfiasabb kalandja!”