Magyarok vették be Berlint: nagyszabású kiállítás született a magyar modernekről

Írta: Kéri Gáspár

Eddig nem látott nagyszabású kiállítás mutatja be Berlinben azoknak a magyar, festőknek, építészeknek, szobrászoknak, filmeseknek és fotográfusoknak a munkáit, akik

A német fővárost ismét bevették a magyarok. De ne keressünk analógiákat Hadik András legendás huszárai 1757-es haditette – Berlin megsarcolása – és a 2020-as évek között: elegendő, ha mintegy száz évet megyünk vissza az időben.

Se szeri, se száma ugyanis azoknak a magyar festőknek, szobrászoknak, filmeseknek, építészeknek és fotósoknak, akik az 1910-es évektől egészen Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerüléséig alkotóként, illetve kiállító művészként hosszabb-rövidebb időt töltöttek Berlin pezsgő művészeti közegében. Az első világégés társadalmi változásai nyomán kibontakozott korai avantgárd időszakában járunk, amikor a porosz főváros nyitott és hedonista közege a kortárs művészet fő ütőerejét jelentette a nyugati világban – Párizstól is elvéve az elsőség dicsőségét. A magyarok ráadásul nem csak a kibic szerepét töltötték be ezekben az években,

A meglehetősen hosszúra nyúlt 19. századot egy szemvillanás alatt zárta le az első világháború kataklizmája. A kollektív trauma következményeként gyökeresen alakultak át nem csak az európai társadalmak, de a művészet egésze is alapjaiban új, az azt megelőző évszázadokhoz képest addig soha nem tapasztalt fordulatot vett. Az avantgárd irányzatok jó része az első nagy világégés nyomán kibontakozó társadalmi változásokra és új eszmei áramlatokra adott határozott reflexiókat.

Scheiber Hugó: Az autópályán (1926)

Mindezeknek egyenes következménye volt, hogy az építészettől és a képzőművészettől a filmen és a fotográfián át az irodalomig és a zenéig a művészetek mindegyike új utakat nyitott és sajátos irányokat vett. A francia fauves-ok és a német Die Brücke csoport posztimpresszionizmusból kifejlődő szenzuális expresszionizmusa már a háború előtt felrúgta azokat a kereteket, amelyeket a kiüresedett és megfáradt historizmus amúgy sem volt képes már érvényes tartalommal és szellemmel megtölteni.

Amíg a kubizmus a primer látványt írta át a tér és az idő analizálásának szándékával, addig a háború alatti Svájcban a dadaizmus a konceptuális művészet felé tett hatalmas lépéseket. A gépesített és totális háború után – amikor Verdun, Ypres, Doberdo vagy Gallipoli poklában milliók vesztek oda infernális körülmények között –

A cezúrát a művészetben egyszerre jelentette a társadalomkritikai él határozott megjelenése, valamint a jövőbe vetett optimista hit megelőlegezése. Amíg előbbit talán leghatározottabban a német expresszionizmus és a Neue Sachlichkeit képviselte, utóbbi a holland De Stijl, az orosz konstruktivizmus, a német Bauhaus, vagy az olasz futurizmus fémjelezte. És minden korábbinál erősebben hatott az építészettől az alkalmazott művészeteken át a mindennapi tárgykultúráig egy számtalan forrásból és előképből táplálkozó új dekoratív polgári stílus, mely egyedi vizuális kultúrát teremtett: ez volt az Art Deco.

Kádár Béla: A tehén (1917)

A Collegium Hungaricum Berlin kezdeményezésére most nagyszabású kiállítás nyílt a német főváros meghatározó modern művészeti központjában, a Berlinische Galerie-ben.

Sőt bátran kijelenthetjük: a Ralf Baumeister és Zwickl András kurátorok munkáját dicsérő tárlat

Berlin már a 19. század második felétől meghatározó szerepet töltött be a magyar művészet és kultúra történetében, ami a 20. század első harmadában, a forradalmakat követő weimari köztársaság időszakában teljesedett ki. A magyarok nem csak inspirálódtak a metropolisszá fejlődő német főváros – a korábbi évtizedek Párizsához képest is jóval nyitottabb – atmoszférájában, de erőteljes alakítói is voltak a korszak művészeti áramlatainak. Hatásuk pedig maradandónak bizonyult a vizuális kultúra és az egyetemes művészeti kánonok egészében, s ezt az idő máig igazolja.

Moholy-Nagy László például nem csak alkotóként, de tanárként és művészetteoretikusként is kulcsfigurája volt a két háború közötti évek konstruktív modernista, valamint funkcionális törekvéseit becsatornázó Bauhaus iskolának. Németországból később Amszterdamba, idővel Londonba, majd az Egyesült Államokba emigrált, ahol Chicagóban a New Bauhaus vezetője lett. Oskar Kaufmann a Neues Bauen építészeti mozgalom szellemében már a háború előtt több berlini színházépületet tervezett, karakteresen határozva meg az időszak német színházépítészetét. Míg Forbát Alfréd a szociális lakásépítésekben jeleskedett, addig Breuer Marcell a modern dizájnkultúra egészét alapozta meg csővázas bútoraival és belsőépítészeti koncepcióival. A 20. század második felére a később ugyancsak az USA-ba távozó Breuer építészirodája a világ élvonalába emelkedett.

Tihanyi Lajos: Férfi az ablaknál (1922)

Ugyancsak Berlin volt az a város, ahol az Ullstein képügynökség száguldó fotóriportere, Munkácsi Márton, a Berliner Illustrierte Zeitung fotósaként innovatív látásmódjával rohamléptekkel araszolt a világhír felé. Munkácsi későbbi amerikai emigrációjában sok más mellett a Harper’s Bazaar, a Fortune és a Vogue fotósaként magát a divat- és portréfényképezést is megújította, kiszabadítva a korszak glamouros modelljeit a szabad ég alá.

Berlin már az 1910-es évektől

A francia fauves-ok nyomán megalakult Nyolcak csoport, vagy olyan egyéni útkeresők, mint Mattis Teutsch János ugyancsak a német fővárosban mutatkoztak be műveikkel, antréjukat minden esetben elismerés övezte. De rövidebb-hosszabb ideig dolgozott Berlinben Bernáth Aurél, Pór Bertalan, Ferenczy Noémi, Ferenczy Béni, Kernstok Károly, Tihanyi Lajos, Kassák Lajos, Nemes-Lampérth József, Besnyő Éva, Czóbel Béla, Scheiber Hugó és Kádár Béla.

Ugyanakkor a hitleráj eljövetelével, 1933-tól örökre lezárult egy korszak. Az egyébként sok sebből vérző weimari időszak kulturális élete szinte szemvillanás alatt vált Németországban semmivé, hogy az emigrációba kényszerülő, náci terminológiával élve „elfajzott” művészet képviselői a világ művészeti életét gazdagítsák tovább. A magyarok közül ugyancsak sokan tovább álltak a világba, ám többségük hazatért Magyarországra, majd nagyon különböző pályákat futottak be úgy a két háború közötti években, mint az 1945 utáni évtizedekben.

Ébneth Lajos: Berlin, Alexanderplatz (1927)

A Berlinische Galerie-ben kiállított alkotások közül számos érkezett Magyarországról, ám német, francia, osztrák, angol, valamint holland köz- és magángyűjtemények is kölcsönöztek munkákat. A mintegy kétszáz mű között festményekkel, grafikákkal, szobrokkal és fotókkal, valamint építészeti tervekkel és filmrészletekkel is találkozhatunk.

A nemzetközi kontextusba szépen illeszkedő berlini tárlat jelentősége abban is tetten érhető, hogy friss értelmezési keret segítségével mutatja be azt a szerepvállalást,

– az egyetemes mellett, nem utolsó sorban a magyar kultúra egészét is gazdagítva.

(Magyar Modern. Ungarische Kunst in Berlin 1910 – 1933. A kiállítás február 23-áig tekinthető meg a Berlinische Galerie Museum für Moderne Kunst-ban.)