Minden fellépésnél újabb és újabb orgonához leülni és adaptálódni olyan, mintha állandóan első randira menne az ember; minden hangszer más, ki kell ismernünk egymást, mielőtt közösen alkotunk valamit – mondja Mali Katalin orgonaművész. A napokban kezdődő Budapesti nemzetközi orgonafesztivál és az Orgonák éjszakája apropóján beszélgettünk.
Na ja, a Lee van Cleef sokféle változatban megvolt, párat magam vettem fel stereo mikrofonnal, és mind kicsit más volt. Természetesen nem a legjobb került lemezre.
Elég vicces, hogy csak nagysokára derült ki számomra, nem a déliek hőse, akinek gondoltam, hanem egy stammte holland, aki olasz westernekben játszott, de Ámerikában halt.
A saját verzióm valahogyan hitelesebbnek tűnt, maga a műfaj is olyan, hogy tág teret nyit és nyújt... a képzeletnek.
Sok barátom járt Pannónia halmán oskolába, általában tőlük jött a füles/tipp/kazetta, mit érdemes hallgatni azon a bizonyos kazettás magnón, amit majdnem megvettem még egyszer a Vaterán, az enyémnek elkopott a második kombinált feje, pedig Akait vettem a Sanyoba, ezért cseréltem egy orosz Philips koppintásra, ami már stereo volt, de a mai napig felsírok álmomban, amikor felidézem, mennyibe került 4 darab, baby elem, ami hajtotta delejmentes környezetben.
Márpedig akkoriban az volt a gyakoribb, nem a wifi és 5G, segített a ceruzaelemek vastag papírba burkolása, ami másfél óra felhőtlen gitár dajdajt garantált, kemény 1 Watton.
Manapság már tudok termopán üveget repeszteni hangnyomással, csak valahogy az a régi 1 Watt jobban szólt, mint most a 400 zenei.
Maradjunk abban, hogy mégiscsak a déliek hőse volt.