Vannak vagy sem Európában „no-go zónák”?

Nyitókép: Richard Atrero de Guzman/AFP

A Jerusalem Post közölt egy cikket az európai no-go zsidó zónáiról, amik a szerző szerint csak a kezdetet jelentik. A szerző kifejti, hogy amikor az országok megengedik, hogy városaik egész részei a saját bűnüldöző hatóságaik számára tiltott zónákká váljanak, akkor gyakorlatilag átadják a kulcsokat valaki másnak. 

Mint bemutatja: az Egyesült Királyságban I. Edward király uralkodása alatt üldözték a zsidókat, az 1290-ben kiadott királyi rendelet miatt 3000 zsidó száműztek. Hasonlóképpen, Franciaországban a 13. és 14. században is megtörtént a zsidók kitelepítése, ezt az időszakot a felvilágosulatlan időszaknak nevezik. De összességében az 1930-as évek óta nem fordult elő Európában ilyen helyzet. Annak a ténynek, hogy mindkét országban ismét újjáélednek az ilyen gyakorlatok, az idők kirívó jeleként és ijesztő irányként kell szolgálnia.

A nyugati médiában eltitkolt no-go zónákról beszélgettünk Dr. Sayfo Omarral, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetőjével. Arra kérdésre, hogy léteznek-e a nem zsidók számára is ilyen veszélyes körzetek Európa városaiban, Sayfo kifejtette, hogy a „no-go zóna” terminus az észak-írországi háborús kontextusból ered. 

Nemrég a Migrációkutató Intézet gondozásában jelent meg Sayfo Omarék egy kötete a témáról. Arra a kérdésünkre, hogy mi a kötet koncepciója, kifejti, hogy a  Kié itt a tér? – Párhuzamos társadalmak és városi zárványok Nyugat-Európában tematikusan hasonlítja össze Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, az Egyesült Királyság, Németország és Svédország, illetve egy külön fejezetben az Egyesült Államok bevándorlók lakta városrészeit és a hozzájuk köthető problémákat.

A 2015-ös migrációs hullám nyomán a már Európában élő bevándorlók korábban kibeszéletlen integrációs problémái is a figyelem középpontjába kerültek, így a „no-go zóna” kifejezés új értelmet kapott. Azt azért kiemelte, hogy saría-járőrök által ellenőrzött területek, ahova a rendőrség nem mer belépni, nincsenek Európában. Ellenben több száz olyan városrész, ha úgy tetszik no-go zóna van viszont, 

és megjelent az etnikai alapú szervezett bűnözés, az átlagosnál rosszabb a közbiztonság. A többségi társadalom egyes csoportjainak a biztonságérzete rossz, és a hatóságok képviselői nem látják át a belső viszonyokat, illetve a munkájuk ellátása során (hol saját elhatározásukból, hol politikai nyomásra) más gyakorlatot követnek, mint a többi városrészben.

A Wikipédia szerint is vannak ilyen helyek Németországban, Belgiumban és Franciaországban is. A kutatási vezető szerint a no-go zónák története az 1960-as évekre nyúlik vissza, amikor tömegesen kezdtek érkezni emberek a volt gyarmatokról, illetve államközi munkaerő-kölcsönzési szerződések keretében. 

Ezek Nagy-Britanniában, Belgiumban, Hollandiában és Ausztriában a rossz infrastruktúrájú munkásnegyedek, Franciaországban pedig a frissen érkezők számára épített panelvárosok voltak. Németországban, Dániában és Svédországban várostól függően mindkét mintára van példa. Később a családegyesítésekkel a bevándorlók száma felduzzadt, majd mivel ezek a városrészek továbbra is viszonylag olcsó lakhatást kínáltak, a frissen érkezők számára is vonzók lettek. 

A többségi társadalom tagjai pedig lassan elszállingóztak. Sayfo Omar kiemeli, hogy a bevándorlók által lakott környékek közbiztonsága statisztikailag nem feltétlenül rosszabb, mint más városrészeké. 

Persze tény az is, hogy a rendőrség ezeken a környékeken nem mindig intézkedik (például a drogfogyasztás esetén), így a statisztikák gyakran torzak. Több országban, így Németországban a legrosszabb közbiztonságú környékek nem a bevándorlók lakta városrészek, hanem a belvárosok és a pályaudvarok. Az ott lefülelt bűnelkövetők jelentős része viszont bevándorló hátterű, akiknek a zöme az olcsó lakhatást kínáló városrészekben él. Németországban és Svédországban a klánbűnözés is megjelent, amely jellemzően közel-keleti és afrikai bevándorlócsoportokhoz kötődik.