Amíg Amerika állít és akar, Európa csak tépelődik – egy francia író gondolatai

Az emberek egy észak-európai nagyvárosban – a tél kellős közepén – szokatlan hőhullámra lesznek figyelmesek. Egy aszteroida közelít a Földhöz. Este a városlakók izzadságcseppekkel küzdve, pizsamában özönlenek az utcákra, idegesen szegezik tekintetüket az égre: már látják az egyre inkább fenyegető veszélyt. Pánikba esett patkányok menekülnek, a melegtől az autók gumiabroncsai felrobbannak, az aszfalt olvadni kezd. Egyszer csak egy nagy szakállú, fehér ruhát viselő alak üvölt a tömegre: „Ez büntetés, tartsatok bűnbánatot, eljött a világ vége!” 

Pascal Bruckner francia író és gondolkodó ezt a vicclapban megjelent történetet idézi fel 2010-es könyvének bevezetőjében. Bruckner Az önvád zsarnoksága: egy esszé a nyugai mazochizmusról című művének központi gondolata, hogy a Nyugat-Európában uralkodó felfogás által hirdetett hedonizmus leple alatt a „bűnbánat” üzenete lappang.

gondolja a legtöbb európai, legalábbis Nyugat-Európában – írja Bruckner.

Egy átlagos nyugat-európai a vallásháborúk, a rabszolgatartás, az imperializmus, a fasizmus és a kommunizmus miatt saját történelmét kizárólag egy hosszú mészárlásnak és kizsákmányolásnak tekinti, ami később két világháborúhoz vezetett. Ez pedig nem volt más, mint egy lelkesen elkövetett öngyilkosság.

Egy európai polgár maga előtt látja a végeláthatatlan horrort, a halál iparosítását a náci és szovjet táborokban, a vérszomjas bohócok bálványozását, a gonoszság bürokratizálását: ezt tette a Nyugat. Ahol a komoly erények: a munka,  a rend, a fegyelem mind rosszat eredményeztek, ahol a tudományt megbecstelenítették, a kultúrát bemocskolták és az idealizmus eltorzult. 

Európa szörnyetegeiről 

Bruckner azonban azt állítja, hogy

A rabszolgaságot eltörölték, a gyarmatosítás ötletét elhagyták, a fasizmust megverték, a kommunizmust térdre kényszerítették. Melyik földrész büszkélkedhet ekkora eredményekkel? – teszi fel a kérdést. 

A gyarmati idők bűneit nem tagadja, ugyanakkor azt írja, hogy „Európa sokkal gyorsabban túltette magát gyarmatai elvesztésén, mint a gyarmatok Európa elvesztésén”. Vajon mit kiáltott az algériai fiatalok tömege Jaques Chiracnak 2004-ben, amikor francia elnök először járt Algériában a dekolonoizáció óta? – kérdezi Bruckner.  „Vízumot! Vízumot!” – hangzik a válasz. 

A francia író szerint nincs olyan civilizáció vagy nemzet, amely bűntelen lenne, ugyanakkor leszögezi, hogy

ezért bűneikért és hibáikért nem háríthatják örökre a felelősséget az európaiakra. Paul Bairoch közgazdász szavait idézi: Európának nincs szüksége a harmadik világra, ami rossz hír a harmadik világnak.

A veszélyt számukra nem a kapitalista polip karjai jelentik, épp ellenkezőleg, inkább az, hogy érdektelenné válik a befektetők szemében. 

Bruckner diagnózisa szerint egyes baloldali gondolkodók odáig merészkednek, hogy kijelentsék: a nácizmus azon a napon kezdődött, amikor a fehér ember – legyen az portugál, spanyol vagy holland – Afrika vagy Amerika partjaira tette a lábát, mert kizárólag halált, káoszt és pusztulást hozott magával. Franciaország (vagy Hollandia, Nagy-Britannia és Spanyolország) számára ezért azt parancsolják, hogy azzal fizesse meg Afrikával szemben fennálló tartozását, hogy befogadja a fekete kontinens gyermekeit.

Európa mindennel adós nekik: lakhatással, egészségüggyel, oktatással, tisztes fizetéssel és különösen identitásuk tiszteletben tartásával. Szerinte ez a hamis megoldás a gyakorlatban lehetetlenné teszi a bevándorlók integrációját.

Az író szerint ez a filozófia az ötvenes évek óta egyszerre látja el az emancipatorikus diskurzus és az önvád szerepét. Ez az iskola az ateizmust népszerűsítve igazából az eredendő bűn évezredes koncepcióját használja.

és mivel a nyugati filozófusok és szociológusok egyre inkább agnosztikusnak, ateistának és szabadgondolkodónak vallják magukat, annál inkább visznek vissza minket a vallásos hithez, amit kritizálnak. Bruckner Nietzschét citálja: a szekuláris ideológiák a kereszténységnél is „keresztényebbek” lettek, ezzel még tovább vitték az üzenetét. 

Az egzisztencializmustól a dekonstrukcionalizmusig minden modern filozófiai irányzat leegyszerűsíthető a Nyugat mechanikus megvetésére, ami hangsúlyozza annak képmutató magatartását és erőszakosságát. Bruckner szerint ebben a társaságban a legjobb elmék elvesztették mondanivalójuk lényegét. Néhányan azért elkerülték a „lelki” rutint: az egyik tapsol a vallásos forradalomnak, egy másik eksztázisba kerül a terrorcselekmények szépségétől vagy gerillamozgalmakat támogat, mert ez kihívást jelent az imperialista projektnek. Kéjes gyönyört éreznek külföldi diktatúrák iránt, miközben megvetik saját hazájuk demokratikus berendezkedését.

Ez egy örök mozgalom:

olyanná, amit a korábbi lázadásának emléke szentel meg. A tegnap botránya ma már klisé – szögezi le az író.  

A ragyogás Párizsa...

Passzív Európa, aktív Amerika 

A legkisebb eltérés esetén a „bűnbánat” bajnokai tiltakoznak. Az általuk megfelelőnek tartott rendet kényszerítik ki a nyelvhasználatban. Ők azok az elme nagy gyárában, akik ajtót nyitnak neked vagy az arcod előtt becsapják azt. A bűnbánat kötelesség, a dolgok kristálytiszták: csak ismételni kell és elfogadni.

Először is megtiltják a nyugati világnak – ami örökké bűnös –, hogy megítéljen vagy küzdelmet folytasson más rendszerekkel, államokkal vagy vallásokkal. A múltban elkövetett bűnök miatt be kell fogniuk a szájukat. Egyetlen joguk az, hogy csendben maradjanak. Másodszor, a bűnbánók számára felajánlják a megváltás megnyugtató lehetőségét. Vonulj vissza, a semlegesség majd megment minket. Többé ne vegyél részt korunk legfontosabb ügyeiben, esetleg fogadd el azt, amit korábban megvetettél – szól az üzenet. 

Ennek alapján két Nyugat határozható meg: a jó, a vén Európa, ami passzív és csendben marad, és a rossz, az Egyesült Államok, ami mindenbe beavatkozik. 

Az előbbit ugyanis egyszerűbb elviselni, az önvádkomplexussal viszont jól meg lehet lenni. A lusta megvetettségük tudata nem indítja őket az igazságtalanság elleni küzdelemre, inkább azt mondja, hogy éljenek együtt vele. 

Bruckner szerint a régi világ a kommunizmus felett aratott diadalának lett az áldozata, hiszen a berlini fal ledöntése óta letette a fegyvert. Úgy gondolja, hogy súlyos árat kell azért fizetni azért, mert teljes generációkat önostorozásra tanítottak, ugyanis Afrika, Ázsia, a Közel-Kelet és az egész világ Európa kapuit döngeti. „Európa a sikerességének az áldozata: mindenki csatlakozni szeretne hozzá, éppen akkor, amikor kétségbe vonja saját küldetését.”

Az író a transzatlanti kapcsolatok megerősítését javasolja, mert úgy véli, ha az Egyesült Államok egyszer összeomlik, akkor Európa kártyavárként esik szét. Amerika állít, Európa viszont megkérdőjelezi magát. Az előbbi azt mondja: „Akarok!”, miközben utóbbi felsóhajt: „Ki vagyok én?” 

Európa elvesztette a gazdagság iránti vágy és a szabadság eszméjének egyensúlyát, ami a magán- és közösségi érdekek között áll. Észak-Amerika a legagresszívabb kapitalizmust és kapzsiságot spirituális és politikai eszközökkel ellensúlyozza. Ez a hazaszeretettel kezdődik, amit Nyugat-Európában már elfelejtettek. 

Franciaország egy valóságos csoda 

Bruckner úgy véli, hogy Franciaország 1989-ig az Egyesült Államok és a Szovejtunió közötti pozícióját használta ki, de a berlini fal ledöntése után a Nyugat nagy vesztese lett. A nyolcvanmilliós és vagyonos Németország felébresztette a franciák kisebbségi komplexusát, amit három komoly háború dédelgetett. Bár a franciák civilizációról alkotott elképzelése jelen van a luxus és a divat területén, de a francia életerő lemaradt az angolszász és hispán rendszerek mögött, amelyek másfajta társadalmi szerződést kínálnak, mivel máshogy látják az állam és a világ kapcsolatát.

és ezt nagyon rosszul viselik. 

Egy önmagában elbizonytalanodott ország képtelen kezelni az új generációiból eredő lelkesedést, legyen szó akár bennszülött vagy bevándorló gyökerű fiatalokról. A hatvanhárommillió depressziós által lakott terület a szépsége miatt, egyben a leglátogatottabb turisztikai célpont, de a pszichoaktív drogok fogyasztásában is az elsők között áll. 

...és a külvárosok Párizsa

Bruckner szerint sosem beszéltünk ennyit a francia befolyásról, csak miután megindult a hanyatlás. Egy kicsi ország, ami azt képzeli magáról, hogy nagyhatalom. Franciaország egy olyan régi arisztokrata családra emlékeztet minket, amely nehéz időszakon ment keresztül, de még aranyozott evőeszközöket használnak és szolgák ebéddel várják őket. De a házban a csövek már szivárognak, a falak omladoznak, a parasztok pedig lázadással fenyegetnek. 

Franciaország egy valóságos csoda: terhes államadósság és strukturális munkanélküliség jellemzi, meggyengültek a szakszervezetei, a közszférája áldozatkész, de válságban van, az állam elhízott és impotens, az elitek alkalmatlanok, az oktatási rendszere teljes vakvágányon van és agyelszívástól szenved. Az író szerint ezek alapján

Ugyanakkor sok fontos reformot sikerült végrehajtania, a családok védelmének kiváló rendszerével büszkélkedhet, magas szintű az egészségügy, néhány vállalata a világ legdinamikusabb cégei közé tartozik és Nyugat-Európában itt születik a legtöbb gyerek az őslakosok között. 

Az író megveti a multikulturalizmus ötletét, mert szerinte a legjobb szándék ellenére is olyan életformák börtönébe zár embereket, amelyeket gyakran el szeretnének hagyni. Ideális az lenne, ha eljutnánk egy bőrszíntől és etnikumtől független megítélésig, ami csak a tehetséget és egyéni erősséget ismeri el, nem pedig meghatározott kategóriákba zárja az egyént. Bruckner szerint ebben jó példát mutat Brazília és az Egyesült Államok. 

„Azon kell dolgoznunk, hogy az emberiség családját megerősítsük, nem pedig azon, hogy múltbeli fájdalmakat emeljünk szentségi rangra, ami mindig lealacsonyító azok számára, akik panaszt tesznek. A cél eléréséhez a jó szándék kevés. Egy teljes politikai barátságra van szükség, egy megnyerő szimpátiára: csodát kell tennünk” – írja a szerző.