Így terjeszkedett Oroszország az idők során – Nagy Péter színrelépése

Nyitókép: Nagy Péter a Balti-tenger partján (Alexandre Benois festménye)

Az orosz történelemről, az orosz terjeszkedésről szólva korábban már körbejártuk a Kijevi Rusz kérdéskörét ukrán fókusszal, a Krím hányatott sorsát, a legutóbb pedig Moszkva felemelkedését és Szibéria bekebelezését vázoltuk, egészen Rettegett Ivánig.

Mostani cikkünkben áttekintjük, hogyan folytatódott a nehéz sorsú, ám feneketlen étvágyú birodalom növekedése és hogyan próbált Nagy Péter cár „európai ösvényre” térni.

A „zűrzavaros időktől” a Romanovokig

Rettegett Iván halála (1584) után nem sokkal Oroszországba megérkezett a nagybetűs káosz,

a leginkább.

Címszavakban: gyilkosságok, álhercegek, külföldi hadseregek bevonulása, éhínségek, nyári fagy, tömeges halál – mindez másfél évtized alatt.

A zűrzavaros idők elnevezés (1598–1613) Rettegett Iván fia, a Rurik-dinasztia utolsó tagja, I. Fjodor halála és a Romanov-dinasztia 1613-as megalapítása között eltelt időszakot jelöli. Mindez lényegében egy külföldi beavatkozásokkal kísért polgárháborús időszak volt Oroszországban, amely ország bizonyos források szerint

Csak ízelítőként: megválasztották cárnak Borisz Godunovot (1598), akit sokan a cárevics, a leendő cár meggyilkolásával vádoltak.

Jöttek a fagypont alatti nyári éjszakák (egyes feltételezések szerint egy perui vulkán 1600-as kitörése miatt), aminek a következtében parasztfelkelések robbantak ki, mert a parasztok a bojárokat tették felelőssé a szárazság és a fagyok miatti éhínségért, ami aztán elpusztította az ország munkaerejét, a parasztság jó részét is.

Egy Dmitrij nevű trónkövetelő bukkant fel, aki azt terjesztette, hogy valójában ő a legyilkolt cárevics, és lám, mégis életben van. A lengyel főurak örvendeztek a meghatározhatatlan származású Dmitrij felbukkanásán a könnyűnek ígérkező zsákmányszerzési lehetőség miatt, a következő években pedig az éppen aktuális, újabb és újabb trónkövetelők nyomában és a „szomszédok” aktuális érdekeit követve lengyel, litván, svéd, ukrán, kozák, sőt tatár seregek gázoltak az orosz földeken.

– akik két évig Moszkvát, így magát a Kremlt is elfoglalták! –, ami utat nyitott egy új fejezetnek az állam történelmében.

1613-ban a nemzetgyűlés Mihail Romanovot választotta cárrá. Innentől számítva a Romanov-dinasztia irányította Oroszországot egészen 1917-ig. II. Gusztáv Adolf svéd király ugyan bevállalt még egy hadjáratot az orosz trón megszerzésére (1613), de, bár Karélia és Ingermanland tartományt megszerezte, cserébe visszaadta Novgorodot az oroszoknak. A zűrzavaros idők agóniáját követően újra az oroszok „jöttek”.

Borisz Godunov

Az oroszok kijutása a Csendes-óceánhoz

A 17. század elején már orosz erődök álltak sorban az Ob mentén Szibériában. A felfoghatatlan kiterjedésű keleti táj bekebelezése példátlan sebességgel folyt: 1619-ben megalapították Jenyiszejszkt, ami Moszkvától négyezer kilométerre feküdt, és ugyanekkor hírek érkeztek egy távoli birodalom eléréséről, amelyik történetesen a puskaport is ismerte – Kínáról volt szó. Az ismeretlen távolból előkerülő kínaiak megálljt parancsoltak a további előrenyomulásnak, a század végén azonban már Kamcsatkán tűntek föl az oroszok. 

Megindult tehát az orosz kolonizáció második szakasza, vagyis Kelet-Szibéria bekebelezése és spontán benépesítése. Az ismeretlen területekre felfedezők özönlöttek: így tárult fel az oroszok előtt a Léna-vidék, és 1628-ban Krasznojarszkot, 1632-ben pedig a Léna-parti Jakutszkot alapították meg a cár emberei, akik akkor már nyolcezer kilométerre jártak a fővárostól! Végül a Csendes-óceán:

Nagyjából hatvan év alatt az orosz hódítók egy hatezer kilométer hosszan elnyúló területet csatoltak a birodalomhoz, ami igazi unikum, hiszen egyik nyugati gyarmattartó ország sem volt képes ilyen mértékű területnövekedésre ennyi idő alatt. A történészek meg szokták jegyezni, hogy a rohamos növekedés ellenére a cárságot ekkoriban nem számították a nagyhatalmak közé.

A korszak legfontosabb „nemzetközi kongresszusára”, a harmincéves háborút lezáró, a páneurópai rendezést biztosítani hivatott vesztfáliai békére (1648) például meghívást sem kaptak.

A klasszikus értelemben vett munkatáborokról elmondható, hogy valójában az utolsó cárok és a Szovjetunió „teremtették meg” őket; de az igaz, hogy az első elítélteket már a 16. század végén ide száműzték, a 18. században már hadifoglyok is érkeztek,

I. (Nagy) Péterhez fűződik a döntés, miszerint a földesurak Szibériába száműzzék az ilyen, vagy olyan okból „kegyvesztett” jobbágyaikat, elősegítve a terület benépesítését.

Nagy Péter színre lép

Szigorúan a hódításokra koncentrálva elmondhatjuk, hogy Rettegett Ivánt több Romanov cár követte a 17. században, akik alatt a birodalom értékes területeket szerzett: a Lengyel-Litván Uniótól például Kelet-Ukrajnát és Szmolenszket, illetve a bővebben részletezett Szibériát egészen a  Csendes-óceánig.

Az orosz történelem egyik legnagyobb formátumú uralkodója, Nagy Péter (1682–1725) pedig a birodalom legértékesebb részét, a balti tengeri kijáratot szerezte meg. Sokan, sokszor leírták, mi is megtesszük: Péter cár valóban ablakot nyitott Európára, minden szempontból, többek között a hódítások szempontjából is.

Ablaknyitó Péter tehát centralizált egyet, erős gazdaságot épített ki, erős hadsereget hozott létre és a művelődést is kiemelten támogatta.

és amit lehet, átültetni orosz földre. Az erős gazdaságból szinte logikusan következett az erős hadsereg is, amivel Péternek a lehető legkomolyabb tervei voltak: nagyhatalommá akarta tenni országát.

Ami a legfontosabb: a Balti-tenger

„A sok fordulatot hozó és mégtöbb áldozatot követelő északi háború végül totális sikerrel zárult a birodalom számára” – írja Szvák Gyula történész összefoglalójában. Az oroszok a svédeket a poltavai csatában szétverve (1709) kijutottak a Balti-tengerhez, beteljesítve ezzel a cári ábrándokat,

Az újdonsült európai nagyhatalom azonban továbbra sem pihent. A hódításokba belelendülve Ázsiát vették célba, a legyengült Perzsa Birodalmat: Péter uralkodásának utolsó éveiben elfoglalták Bakut és meghódították a Kaszpi-tenger nyugati partvidékét.

Medálkép a cári családról (Grigorij Szemjonovics Muszikijszkij, 1717)

„Pétert jobban szerette utókora, mint saját kora”

Bárhogy is nézzük, Nagy Péter uralkodása véget nem érő háborúk sorozata. A három évtized alatt mindössze egyetlen évet jegyeztek föl a krónikások, amikor az oroszok nem hadakoztak sehol. A hatalmi és gazdasági ambícióknak és a hódításoknak tehát komoly ára volt.

Szvák Gyula szavaival: „A cár nem kímélte magát, de a lakosságot sem. A háborús sikerekért ijesztő árat kellett az országnak fizetnie. Péter uralkodásának kezdetéhez képest az adók megháromszorozódtak, s nem is ez volt a legsúlyosabb teher. Az újoncozások, az uráli manufaktúrák és a nagy építkezések milliós tömeget vontak el a békés termelőmunkától, és változtattak élő ágyútöltelékké, vagy kényszermunkássá. Csupán a realitásokkal nem számoló építkezések több százezer ember életébe kerültek. Mire a cár rájött, hogy a nagy folyók csatornákkal való összekötéséről szőtt utópikus elképzelése szép álom kell maradjon (...) addigra már a rosszul élelmezett, mostoha körülmények között dolgozó, járvány tizedelte munkások jelentős része elpusztult.

Péter cár értékelése minimum ellentmondásos.

Ahogy Szvák Gyula fogalmaz: „Pétert jobban szerette utókora, mint saját kora”. Szerinte a cár sokkal inkább tragikus, mint pozitív vagy negatív történelmi személyiség. Tehetsége ugyanakkor elvitathatatlan: azt tette, amit tennie kellett, lehetett, véli a történész, aki szerint „az orosz birodalomnak minden oka megvan a dicsőítésére, az alattvalóknak pedig a megátkozására”.

Ide illik Vaszilij Kljucsevszkij orosz történész gondolata, aki szerint az orosz történelem alapellentmondása a fordított arányosság a birodalom, illetve állampolgárai szabadságának, jólétének erősödése között. Ami viszont nem lehet kétséges, az, hogy Nagy Péter cár elérte életcélját: az Orosz Birodalom belépett a nagyhatalmak sorába.

Folytatjuk!

Felhasznált irodalom:

Szvák Gyula: Moszkvai Oroszország, Pétervári Oroszország (Oroszország története, 125-253. oldal, szerk. Szvák Gyula)

Csernus Szilveszter: Így született meg az Orosz Birodalom

Wikipédia

A birodalom új fővárosa, Szentpétervár a 18. században (Mihail Ivanovics Mahajev)