Harminc év Visegrád

Ugrósdy Márton írása a Mandiner hetilapban.

A Visegrádi Együttműködés mára az Európai Unió egyik meghatározó csoportosulásává vált, a négy ország kormányfőinek nyilatkozataira EU-szerte figyelnek. Az idén harmincéves együttműködés gazdasági és politikai súlyát messze meghaladóan tudja befolyásolni az európai politikai közbeszédet, és fontos kérdésekben mutat alternatívát a nyugati fősodorral szemben, ami sokkal karakteresebbé teszi Közép-Európát is. Közép-Európa és az Európai Unió viszonya viszont azért különleges, mert a rajongás nem feltétel nélküli: noha az EU támogatottsága rendkívül magas mind a négy visegrádi országban, az unió jobbítása, a működési hibák kijavításának vágya meghatározza a V4 és Brüsszel viszonyát, utóbbi nagy bánatára.

Nemzet és nemzetekfelettiség
A V4 európai integrációja egyértelmű sikertörténet: alig tizenöt évvel a rendszerváltoztatás után mind a négy ország az Európai Unió tagja lett, biztonságunkat pedig az 1999-ben és 2004-ben elért NATO-tagság garantálja. A csatlakozási folyamatnak azonban meghatározó élménye volt a folyamatos megfelelési kényszer: fájdalmas és lényegi változtatásokat követelt meg az állam működésében, amelyek a négy ország gazdaságára és politikai életére egyaránt jelentős hatással voltak. Mindez a nyugat-európai országok vigyázó szeme előtt és gondos odafigyelése mellett zajlott le, és sokáig másodrendűvé tette a 2004-ben csatlakozó tagállamokat. Ennek oka az volt, hogy a változások iránya nyugatról keletre mutatott, így egyetlen saját megoldás, egyedi, a helyi sajátosságokat figyelembe vevő ötlet sem került napirendre, egyfajta tanár-diák viszony jött létre Nyugat-­ 
és Közép-Európa között – idősebb olva­sóink emlékezhetnek „a V4-ek az európai csatlakozás éltanulói” jellegű újságírói fordulatra, ami szintén jól kifejezte ezt az aszimmetrikus viszonyt.

2004 után a visegrádi országoknak is időbe telt kitanulni a rendszert és átlátni a szitán. Az alapállást mindenhol a nemzeti érdek határozta ugyan meg, a nemzeti érdek érvényesítésének mikéntjéről folyamatos vita zajlott és zajlik a V4 körében is. Vannak, akik szerint továbbra is stréber tanulóként kell túlteljesíteni a vélt és valós nyugati elvárásokat, legyen szó a költségvetési szigorról vagy immár a „woke” társadalompolitikáról, mások viszont úgy vélik, az EU egyenlő felek klubja, ahol a csatlakozás dátumától függetlenül ugyanazok a jogok és kötelezettségek illetik meg a tagállamokat méretüktől és politikai színezetüktől függetlenül.

Ez utóbbi alapállás, amelyet a magyar kormány is magáénak vall, természetesen a nyugati tagállamok számára bosszantó és frusztráló, hiszen nem egyenlő partnerekre, hanem csendes és szorgalmas vazallusokra számítottak, amikor elsősorban gazdasági érdekből az unió keleti bővítése mellett határoztak. Mi sem fejezi ki jobban ezt a nyugati mentalitást, mint Jacques Chirac francia államfő 2003-as megnyilvánulása, amikor az iraki háborút támogató közép-európainyilatkozatok kapcsán kifejtette, hogy micsoda nagyszerű lehetőséget szalasztottunk el arra, hogy befogjuk a szánkat. Gondolhatunk Mark Rutte holland miniszterelnök „Magyarországot térdre kell kényszeríteni” kijelentésére is, ami szintén jelzi, hogy nyugati barátaink több mint másfél évtizedes tagság után sem tekintik egyenrangú félnek a közép-európai országokat.