Magyarország megérdemli-e, hogy anyaországnak nevezzük?

2018. június 23. 14:55

Szili Katalin
Magyar Hírlap

Nem arról szólok, hogy Magyarország miként definiálható az elszakított területrészek felől nézve, hanem miért szeretjük mégis a hétköznapokban anyaországnak hívni.

„Csóti György, volt képviselőtársam Anyaország címmel május 7-én megjelent írása sarkallt e sorok papírra vetésére. Előre bocsátom, egészen más megközelítésben foglalkozom a kérdéssel, mint, ahogy az a vitacikkben szerepel. Nem arról szólok, hogy Magyarország valóságosan miként definiálható az elszakított területrészek felől nézve, hanem miért szeretjük mégis a hétköznapokban anyaországnak hívni.
A cikkben az igazgató úr nyilvánvalóvá teszi, mennyire helytelen a trianoni békediktátum után megmaradt Magyarország területét anyaországnak nevezni. Az anyaország definíciójából indul ki, amely szerint »Az anyaország olyan állam, amely gyarmattal rendelkezik (általános iskolai értelmező szótár). Egy betelepült nemzeti kisebbség számára az az ország, ahol ők az államalkotó nemzet, ahonnan kivándoroltak (általánosan elfogadott nézet).« Ez utóbbi értelmezés a kibocsátó nézőpontjából, a függőségi viszonyok alapján definiál.

Az én kiindulópontom a nemzeti kisebbség egy fogalma, amely szerint: a nemzeti, számbeli kisebbség egy adott állam területén élő népcsoport és a tagjai nem a többségi nemzettel azonosulnak, hanem egy olyan másik nemzettel, amelynek van állama. Valamint tipizál olyan nemzeti kisebbségeket, amelyek anyaországgal rendelkeznek (pl. dél-tiroli németek, erdélyi magyarok), illetőleg anyaország nélkülieket (pl. bretonok, lappok). Másfajta felosztással – bár ez most a szorosan tárgyalt témához nem kapcsolódik – megkülönböztetünk bevándorló, illetve őshonos nemzeti kisebbségeket is.

E meghatározás szerint, az önhibájukon kívül, éppen kilencvennyolc esztendeje határon kívül rekedt honfitársaink – mint őshonos kisebbség, amely tagjainak 2010 óta a magyar állampolgárság felvételére is tág lehetőségük nyílt – minden további nélkül gyakran hivatalosan és nem hivatalosan is Magyarországot anyaországnak hívhatják. (Úgy, ahogy egyébként a német a Vaterland, az angol a motherland megjelölést használja.) Ezzel együtt is egyetértek azzal Csóti György által tett kitétellel, hogy semmi akadálya nincs a »mai Magyarország« vagy »maradékország« használatának. Valóban, amennyiben ezt a történelmi összefüggések alapján és a Trianon előtti helyzetünket figyelembe véve értelmezzük, nem pedig a jelenlegi, illetőleg a közel száz éve kialakult status quót vesszük figyelembe. Ha az érzelmi kötődést tekintjük, amit az anya szó jelent az életünkben, ahogy egy anya óvja, védi, táplálja, becézi gyermekét, amint azt mára már teszi Magyarország a valaha diktátummal elcsatolt, majd megtagadott, de megtalált és a jó anya gondosságával nevelt »gyermekeivel«, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy Magyarország anyaország. Itt jegyzem meg, egy alkalommal Duray Miklós előadásában arról értekezett, hogy egy végtagjait vesztett anya képtelen gyermeke ellátására, gondozására. Ehhez csak annyit fűzhetek, ez igaz ugyan, de ha az érhálózatot összekapcsoljuk, a létrejövő vérkeringés mégis csodát tehet! Mint ahogy ez az elmúlt esztendőkben meg is történt. Gondoljunk csak a nemzetpolitika tematikus éveire (külhoni magyar fiatal vállalkozók éve, családi vállalkozások éve, családok éve), az ösztöndíjprogramokra (Kőrösi Csoma Sándor Program, Petőfi Sándor Program) vagy a gazdasági támogatásokra, amelyek mindegyike a »végtagokat« erősíti.

Visszaemlékszem a 2004-es időszakra, amikor a parlament akkori frakciói többségének (az SZDSZ kivételével) egyetértésével és támogatásával megalapítottuk a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát, amely ugyanazon év szeptemberében ülésezett először, és azóta is megmaradt a párbeszéd egyik fontos terepének a parlamenti dimenzióban. Érdemes ma már tizennégy év távlatából visszatekinteni, hiszen akkor az első ülést a Magyar–Magyar Parlamenti Partnerség címmel szerveztük, és »leánykori nevén« Mama-Papának hívtuk. Tettük ezt akkor, amikor a szégyenteljes december 5-i népszavazás előtt voltunk, de már éreztük az előszelét. Különös és sorsszerű, hogy a szavazást követően döntöttünk a fórum hivatalos nevéről, mert szülő, mama és papa, nem tesz olyat a gyermekével, amit akkor Magyarország kormányzó pártjai tettek, s ezzel a rendszerváltozás utáni nemzet egyik legnagyobb traumáját élte át. Ilyet még egy mostohaanya sem tesz, hogy megtagadja gyermekét!

A mai Magyarország (értsd: 2010 utáni Magyarország) inkább nevezhető anyaországnak, hiszen azonosult a magyarok lelkében élő Kárpát-medencei magyarsággal, amikor a lelki nemzetépítésen, a gazdasági támogatásokon, az egymásért folytatott küzdelmeken túl szót emel a jogfosztások, jogsértések esetén, kiáll a közösségekért, és segíti a szülőföldön élést, gyarapodást, boldogulást, előteremti annak eszközeit, biztosítja az identitás megőrzésének lehetőségeit.”

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/131516