Jupiteri elnökség

„Király kell nekünk!” – Emmanuel Macron egy éve mérlegen

2018. május 15. 07:12

Elkeseríti korunk nihilizmusa és relativizmusa, megveti a bátortalan kispolgáriasságot, miközben szimbólumokra és tekintélyre építő, irányt mutató vezetőként lépne a franciák és a világ elé. Azt azért tagadja, hogy istenként tekintene magára. Tagadhatatlan nárcizmusán túl Emmanuel Macron összetett és mély gondolkodású személyiség a kortárs technokratákhoz képest, aki próbál korunk nagy kérdéseire újszerű válaszokat találni. Portrénk a francia elnökről, mandátuma első évfordulóján.

Nem elég elnöknek lenni, annak is kell látszani – ez lehetne a mottója a Macron-elnökség első évének.

Az elnökválasztás második fordulóját egy éve megnyerő francia államfő politikáját balról avagy jobbról támadó véleményformálók abban mind egyetértenek, hogy Macronnak sikerült valamelyest helyreállítania az elnöki tisztségnek az elmúlt évtizedekben jócskán megingott tekintélyét. Sokan egyenesen úgy gondolják, hogy Macron legnagyobb sikere az, hogy visszaállította a politikai kommunikáció becsületét.

De milyen eszközöket vet be a fiatal elnök az imázsépítés érdekében, és egyáltalán, mi van a fejében? Utazzunk egyet Macron koponyája körül!

A monarchikus köztársaság üres trónja

A tekintély a francia elnök esetében nem üres szó.

Az erős ember, a védelmező mítosza nagyon is meghatározó motívuma a modern francia politikatörténetnek,

amely – talán a király kivégzésének nem szűnő pszichológiai utóhatásaként – időről időre felülkerekedik az egyenlőségelvű, demokratizáló hagyományon. Napóleonon és de Gaulle-on kívül idesorolhatjuk Pétain marsallt vagy akár Boulanger tábornokot is, aki 1889-ben populista-nacionalista mozgalma élén kis híján megdöntötte a parlamentáris köztársaságot.

Az 1958-ban megteremtett Ötödik Köztársaság atyja, a grandeur bűvöletében élő de Gaulle tábornok a trónkövetelő orléans-i grófnak elárulta: szíve szerint visszaállítaná a királyságot, ám tudomásul kell venni, hogy a franciák túlságosan eltávolodtak ettől a gondolattól, sőt elég büszkék a köztársaságukra.

De Gaulle ebben a helyzetben csupán azt látta lehetségesnek, hogy

egy olyan monarchiát építsenek ki, amit nem monarchiának hívnak.

Ezt szolgálta az elnöki hatalom felduzzasztása, a parlamentet megkerülő, közvetlen népi felhatalmazás, ahogy a hétéves elnöki ciklus is (ezt az ezredfordulón aztán öt évre csökkentették, elkerülendő a többször előforduló faramuci helyzetet, az ún. „társbérletet”, amit az eltérő párthoz tartozó elnök és nemzetgyűlési többség jelentett – az elnök hatalma tehát végső soron ezzel is csak nőtt).

Maurice Duverger, a neves alkotmányjogász maga is úgy vélte, hogy az Ötödik Köztársaság egyfajta „monarchikus köztársaság”, amelynek élén az elnök már-már „isteni jogon” uralkodik. 

Persze az elnöki tekintélyt önmagában az alkotmány paragrafusai nem teremtik meg, és de Gaulle legtöbb utódjára nagynak bizonyult az elnök-király palástja. A színtelen-szagtalan Pompidou és a technokrata Giscard d’Estaing után François Mitterrand – koránál, műveltségénél, kisugárzásánál fogva – többé-kevésbé képes volt kitölteni a tábornok hagyta űrt (az, hogy az elnöknek balkézről született egy lánya, csupán nem sokkal második ciklusa vége előtt derült ki).

Az elmúlt években azonban drámai módon esett az elnöki szerepkör respektje: a bulvárelnök Sarkozy imidzsét zűrös válása, majd a francia-olasz szupermodellel, Carla Brunivel kötött házassága határozta meg.

A 2012-es választási kampány során François Hollande egyik fő ígérete az volt, hogy paprikajancsi ellenfelével szemben „normális elnök” lesz, ehhez képest a szocialista politikus botrányt botrányra halmozott kormányzása alatt. Miután egy bulvárlap leleplezte, hogy éjszakánként robogón keresi fel színésznő szeretőjét, az elnök sértett élettársa egy eladási rekordokat döntögető bestsellerben ment neki az elnöknek: állítása szerint Hollande meglehetősen cinikus és szívtelen figura, aki fogatlannak hívja a szegényeket.

Hollande egyébként nincs túl jó állapotban mostanság,

legutóbb egy tévéműsorban buzizta le finoman az utódját, mondván, a Trumppal való kapcsolatában ő a passzív fél.

A francia Jupiter

2016-ban jelentkezett be az elnöki tisztségre Hollande gazdasági minisztere, Emmanuel Macron, rögvest leszögezve, hogy nem hisz a „normális elnök” eszményében. A franciák ugyanis szerinte – eltérően mondjuk a németektől – többre vágynak az államuk vezetőjétől, egyértelmű iránymutatásra van szükségük, ennek hiányában pedig nem érzik biztonságban magukat.

Király kell nekünk! A demokratikus rendszer működésében van egy hiány, a francia politika esetében ez pedig nem más, mint a király személye, akinek, úgy hiszem, a francia nép nem akarta a halálát. A forradalmi terror egy érzelmi, képzeletbeli, kollektív űrt hagyott maga után” – nyilatkozta még minisztersége idején. 

A kampány idején pedig a Challenges.fr-nek arról értekezett, hogy nem akarja visszaállítani a monarchiát, ám „a demokratikus tekintély új formáját” kell megtalálni, amelyet „a szimbólumok univerzumára, a jövőbetekintés folytonos akaratára” épül, miközben az ország történelmébe ágyazódik bele. Ebben a beszélgetésben ejtette el Macron a „jupiteri elnökség” fogalmát, és

bár azóta tagadta, hogy istenként tekintene magára, a jelző levakarhatatlan róla.

2017. május 7-én, az elnökválasztás második fordulójának estéjén Macron szimbólumokban gazdag győzelmi ceremóniája láttán aztán mindenki meggyőződhetett arról, miféle elnöki kép kialakítására törekszik a fiatal politikus. Az Örömóda hangjaira lépett ki a Louvre árkádja alól, hogy hosszú, magányos menet után megérkezzen az üvegpiramis elé felállított színpadra.

Hasonlóan aprólékosan dolgozta ki a hivatalos portréját: az íróasztalára támaszkodik, ezzel is sugallva tettvágyát, a nyitott ablak a világra való nyitottságot jelzi. Az óra Macronnak arra a kampány során tett kijelentésére utal, hogy

„órásmesterként” fogja ellátni a feladatát.

A portrén látható asztalon három könyv található: a nyitott kötet nem más, mint a Háborús emlékiratok de Gaulle tábornoktól (és Macron nem véletlenszerűen csapta fel a könyvet: a fotózásról készült videón látható, hogy elbíbelődött a megfelelő oldal kiválasztásával), a másik két mű Stendhal Vörös és feketé-je, valamint André Gide-nek az életet és a vágyat dicsőítő ifjúkori regénye, a Földi táplálékok. A szintén Macron keze ügyében lévő okostelefonon pedig a gall kakas tükröződik, hagyomány és modernitás frigyét jelképezve.

Az persze önmagában nem túl eredeti meglátás, hogy Macron az ellentmondások embere. Azon a szétcsámcsogott tényen túl, hogy huszonnégy évvel idősebb volt tanárát vette feleségül, magánélete nem sok izgalmat tartogat.

Jupiteri elnökként távolságot tart a sajtótól (a július 14-i parádén arra hivatkozva nem adott interjút, hogy gondolatai „túl komplexek” az újságírók számára), ám nem idegenek tőle a gyurcsányi píár legszebb hagyományait idéző húzások sem.

Verset írt egy angol kislánynak, idén márciusban pedig Prokofjev Péter és a farkas-ának zárt körben tartott előadásán narrátorként lépett színpadra a színházrajongó elnök. Macron a pozitív gondolkodás prófétája, a siker- és boldogságszakértők korának hőse. A Paris Match felmérése szerint a Franciaország szó után a tenni, cselekedni jelentésű „faire” kifejezést használta a legtöbbet beszédeiben, szám szerint 3068-szor.

Michel Houellebecq úgy látja, Macron „saját optimizmusára, az önmagába való hitére korlátozza magát; önmagát ejti hipnózisba, majd az egész országot”.

Macron a posztmodern véleményipar terméke,

de ő az is, aki Johnny Hallyday énekes halálakor saját bevallása szerint egy éjszakán át körmölt egy beszédet, amiről pontosan tudta, hogy „nem használ majd semmire”, mert az emberek ilyenkor nem az elnök szavaira kíváncsiak, ám mégis kötelességének érezte ezt, mivel az elnöknek tudnia kell osztoznia a nép érzelmein. (Nemigen találnánk magyar megfelelőjét Hallyday-nek, akit az életében – valamiféle bizarr össznemzeti ízlésficam jegyében – valóságos kultusz övezett). 

Arnaud Benedetti és Frédéric Vallois kommunikációs szakértők szerint Macron tudatosan törekszik történelmi hívószavakat csempészni megnyilatkozásaiba. Ez legutóbb a trèbes-i túszejtés során halálosan megsebesült Arnaud Beltrame előtt tisztelgő beszédében mutatkozott meg, amikor a francia ellenállás szellemét, Jeanne d'Arc és de Gaulle tábornok hősiességét felidézve méltatta a csendőrt – ezzel a nagy francia történelmi regény folytonosságába helyezi magát. 

Az elnök ugyanakkor tisztában van azzal is: a posztmodern kommunikáció kulcsa az, hogy kontentet gyártson, képekkel, szenzációkkal táplálja a médiagépezetet. A globalista, liberális konszenzus védelmezője, a gazdasági kérdéseket minden más szempont elé helyező technokrata pedig

sokkal összetettebb és mélyebb gondolkodású személyiségnek bizonyul, mint amit elsőre hinni lehetett.

Így például egyedülálló módon nyitott a katolikusok felé, a francia állam és az egyház kapcsolatának helyreállításáért szólalt fel, az európai civilizáció új esélyét pedig a tragikus életérzés újrafelfedezésében látja.

Tragikus hősiesség

Macron erről egy néhány napja a Nouvelle Revue Française nevű tekintélyes irodalmi folyóiratban közölt, több mint tízoldalas interjúban beszélt.

Az államfő érdekes dolgokat árul el a kollégáival való kapcsolatáról: egy olyasféle vezetővel, mint Putyin, a művészetnek, a zenének, az irodalomnak, a történelemnek nagyon erős a rezonanciája; Merkel viszont tudományosabb módon közelíti meg a dolgokat, ugyanakkor például nagyon fontos számára a zene. Emellett ismét kifejti a kormányzásról alkotott filozófiáját.

Teljes egészében felvállalom a hatalom függőleges jellegét, amely a politikai akció vízszintes síkját metszi keresztbe” – mondja, hozzátéve, hogy utálja döntései indítékait magyarázgatni, elvégre „ideje van a mérlegelésnek, ideje van a döntéshozásnak, de a kettő nem keveredhet össze”. Az elnök szerint az építésre törekedő kormányzással együtt jár az, hogy

a döntéseket olykor egyedül, egyoldalúan kell meghoznia.

A hagyományos politikai rendszer szempontjából aberráció vagyok" – vélekedik, önmagára pedig úgy tekint, mint aki által „a francia népnek a regényesség iránti szeretete” nyilvánul meg.

Az államfő szerint '68 immár a múlthoz tartozik, ma már más jellemzi társadalom és hatalom viszonyát, ez pedig a „rosszul megemésztett posztmodernizmus” volna szerinte.

Még érdekesebb talán az, hogy az elnök visszatérően támadja a heroizmust nélkülöző kispolgári gondolkodást, amibe persze könnyen beláthatnánk a kisemberek iránti, sokat emlegetett megvetését; de talán pontosabb azt mondani, a közvetlen elődjeinél messze műveltebb Macronra nagy hatással volt a francia irodalom, annak ugyanis a burzsoáellenesség Balzac vagy Baudelaire óta meghatározó toposza. Egy nemrégiben készült dokumentumfilmben a következőket mondta el az elnök: „Úgy vélem, hogy amikor már nem hiszünk igazán a dolgokban, és állandó relativizmusban élünk, semminek nincs többé értelme, és lényegében így gondolkodnak azok, akik kispolgárrá szeretnének válni, társadalmi értelemben vagy éppen gondolatilag”.

Az NRF által közölt interjúban Macron megvallja:

elkeseríti a mindenfelől fenyegető nihilizmus,

ami cinizmushoz, valamint a vágyak, az ambíció hiányához vezet”, ugyanakkor „paradox módon” optimistává teszi az, hogy a történelem, amelyet Európában élünk, ismét tragikussá válik.

Úgy fogalmaz: „Európa többé nincs abban a védett helyzetben, mint amiben a második világháború óta volt. Ez a kispolgárok által benépesített öreg kontinens, amely úgy gondolja, hogy az anyagi komfort biztonságot nyújt számára, most egy új kalandba bocsátkozik, aminek a tragikum is része lesz”. Az elnök pedig ezzel a gondolattal zárja fejtegetését: „Ismerős környezetünk mélyreható változáson megy át többrétű, radikális, könyörtelen jelenségek hatása alatt. Sok mindent újra ki kell találnunk.”

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/129543