Száz éve született Thelonious Monk

2017. október 12. 01:00

A különc zenész alapjaiban változtatta meg a jazz-zongorázást, lelkitársa egy magyar származású Rothschild-örökösnő volt.

Száz éve született Thelonious Monk, a jazz és a huszadik századi zene egyik meghatározóbb egyénisége. Az excentrikus színpadi viselkedéséről híres Monk alapjaiban változtatta meg a jazz-zongorázást, egyedi, szögletes, komplex hanghatásokra épülő játékát sok kortársa értetlenkedve fogadta, mára azonban kevesen kérdőjelezik meg különc zsenialitását és úttörő életművének jelentőségét.

A Time címlapjáig jutott

Monk 1917. október 10-én született az észak-karolinai Rocky Mountban. Négyéves korában családjával New Yorkba költözött, gyerekként nagy hatással voltak rá a gospeldalok és az Eubie Blake-hez hasonló stride-zongoristák. A zongorával korán megismerkedett, tizenegy éves korától komolyzenei tanulmányokat folytatott, a következő években pedig többször megnyerte a híres Apolló Színház tehetségkutató versenyét. Pályafutása elején egy gospelegyüttessel, illetve saját kvartettjével lépett fel, 1941-től pedig a harlemi Minton's Playhouse nevű jazzklub házizenekarában játszott, mely ebben az időszakban a modern jazz legfontosabb műhelyévé nőtte ki magát.

Monk – Dizzy Gillespie-vel és Charlie Parkerrel együtt – rendkívüli fontos szerepet játszott a jazz műfaját forradalmasító, bonyolult harmóniai és ritmikai megoldásokkal élő bebop megszületésében, a „bebop főpapjának” is nevezték. Első felvételeit 1944-ben készítette Coleman Hawkinsszal, 1947 és 1952 között pedig a Blue Note lemezkiadó öt albumot jelentette meg. A nagyobb hírnév egyelőre elkerülte a zongoristát, az akkoriban uralkodó megközelítésekhez képest merőben szokatlan, erősen perkusszív jellegű, töredezett ritmikájú, disszonáns akkordokat és szaggatott, ismétlődő frázisokat felvonultató játéka (melyen érezhető a stride-stílus és Duke Ellington hatása) azonban ezekben az években kristályosodott ki végleg. Egyesek – így például a hangszer virtuóza, Oscar Peterson – igencsak lebecsülték Monk képességeit, a zenetörténészek azonban rámutatnak, hogy a rá jellemző döcögős, „ormótlan” zongorázást hosszú évek munkájával, módszeresen dolgozta ki.

1951-ben Monk drogbirtoklási ügybe keveredett, emiatt hat évig nem játszhatott New Yorkban. Pályáját azonban ez az ügy sem törte meg, az ötvenes évek során mind nagyobb elismertséget és népszerűséget vívott ki magának. Sorra jelentek meg legendás lemezei, így például a Brilliant Corners, melyen az idén nyolcvanhetedik évét taposó, ikonikus szaxofonos, Sonny Rollins volt a partnere, de John Coltrane-nel, Miles Davisszel és Gerry Mulligannel is rögzített felvételeket, valamint szólóalbumokat is kiadott. Különös, összetéveszthetetlenül „monkos” szerzeményei – In Walked Bud, Well, You Needn't, Blue Monk, Rhythm-A-Ning, Ruby, My Dear, és még hosszan folytathatnánk a sort – a jazz-repertoár legtöbbet játszott darabjai közé tartoznak, a melankolikus Round Midnight pedig valóságos sláger lett, Ella Fitzgeraldtól Carmen McRae-ig számtalan énekes feldolgozta. Monk növekvő sikerét jelzi, hogy 1962-ben leszerződtette a Columbia, az egyik legnagyobb amerikai lemezkiadó, 1964-ben pedig a Time magazin címlapján jelent meg.

A magyar kapcsolat

A zongorista az ötvenes években közel került a kalandos életű Rothschild-örökösnőhöz, Pannonica de Koenigswarterhez, kapcsolatukat Hannah Rothschild magyarul is megjelent könyve (Pannonica - A lázadó bárónő) mutatja be. Monk Pannonica címmel írt a maga módján gyengéd dalt az asszonyhoz, aki magyar felmenőkkel is rendelkezett: anyja a nagyváradi Werthemsteim Rózsika bárónő, helyi teniszbajnok volt, akivel a rovargyűjtő Charles Rothschild egy magyarországi expedícióján ismerkedett össze. (Lányukat egy molyfajta, a magyar gyopárbagoly – Eublemma pannonica – után nevezték el.)

A hatvanas években Monk még egy sor remek albumot hozott össze zenekarával (ekkoriban Charlie Rouse szaxofonos vált állandó zenésztársává), a Columbia által remélt eladásszámokat azonban nem tudta produkálni, a zongorista pedig nem volt hajlandó idomulni az új zenei divatokhoz. 1968-as Underground című albumának borítója, ahol francia ellenállóként, egy megkötözött náci tiszt társaságában látható, a Columbia azon kísérletéről tanúskodik, hogy valamiféle ellenkulturális ikonként állítsák be Monkot, igyekezetüknek azonban nem sok eredménye lett, így nem újították meg a szerződést a zongoristával, akin ebben az időben egyre inkább eluralkodott bipoláris zavara.  A Straight No Chaser című dokumentumfilm örökíti meg a hóbortos fejfedőket viselő, artikulátlanul dünnyögő mestert, aki eksztatikus táncot lejt a zongora mellett.

A hetvenes évek elején részt vett még a Giants of Jazz nevű koncertkörúton veterán zenésztársaival (állítólag az egész turné alatt egy szót sem szólt), ezután azonban megritkultak fellépései, majd 1976-ban végleg visszavonult a zenéléstől. Utolsó éveit Koenigswarter házában, a világtól elszigetelve töltötte, a szobájában lévő zongorához pedig hozzá sem nyúlt. Egész nap az ágyában hevert és tévés vetélkedőket nézett, de azért minden reggel öltönyt és nyakkendőt húzott. 1982. február 17-én agyvérzés vitte el a huszadik század egyik legnagyobb zenészét.

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/119056