Az ellenzék szinonimája a bukottság

A csalódott ellenzéki csak szétteszi a kezeit, égre emeli tekintét és arra gondol, hogy immár tényleg csak az Apokalipszis négy lovasa hiányzik. Lehet itt összefogásról beszélni, tágabb összefogásról, magát teljesen ön- és feladó Jobbikról, amelyik de facto kivonult a politikai térből és mára már inkább csak elméletben létezik, meg persze képviselőivel a Parlamentben, akik talán már maguk sem tudják, hogy éppen milyen elvek mentén határozzák meg magukat. Akárhogy is, de április nyolcadika óta képes arra az ellenzék, hogy megvalósítsa az egy a tábor, egy a zászló elvét a gyakorlatban is.

És ez nem érdekelt a világon senkit sem. Az ellenzék megszűnt létezni, politikai értelemben beállt a klinikai halál, már csak a rokonok igenlő válaszára várnak, hogy lekapcsolják a létfenntartó készülékekről.

Az a fétis – tudniillik a mindenen átívelő összefogás gondolata –, amiért az ellenzéki értelmiség, véleményformálók, kisebb és nagyobb haszonlesők tűzbe tették volna a kezüket, az elmúlt hónapokban sokadszorra bukik meg. Indulhatnak bármilyen koordináció mentén is a kormánypárti jelöltek ellen az időközi-választásokon, a szavazópolgárok áprilisban végleges és mindeddig úgy tűnik, megmásíthatatlan ítéletet fogalmaztak meg: nem kelletek. Semmilyen ruhában és jelmezben sem.

Önmagában persze sok jelentősége nem lenne az országos politikát illetően annak, hogy pár vidéki nagyváros önkormányzati képviselő-kerületében pár hónappal a nagy buli után ismét urnákhoz kell járulni. Az ellenzék változtatta ezeket az eseményeket a politika nagybetűs ünnepeivé. Ők mondták azt a februári, hódmezővásárhelyi polgármester-választás előtt, hogy most vagy soha. És amikor a saját maguk által épített Patyomkin-falu a valóság vizsgáján megbukva mindannyiszor rájuk omlik, akkor nem tanulságokat igyekeznek levonni – egyébként nem mintha bármi jelentősége is lenne ennek 8 év politikai vaksága után, de hátha –, hanem hirtelen megváltoztatják az egyenletet.

Ezek mégsem fontosak. Kevesen mentek el, így az eredmény nem reprezentatív. Akik otthon maradtak, azok valójában a kormány ellen szavaztak. És miközben a szemünkbe hazudnak, még azt is szeretnék, hogy felejtsük el, ahogy példának okáért Erdei Sándor miskolci indulását hónapokon keresztül úgy futtatták a sajtóban, mint a következő nagy dobást. Nagy dobás? A kormányzati önkény jelenként értékelt névrokon öt, azaz 5 darab szavazatot tudott szerezni, a mindenki által támogatott másik Erdei pedig csúfosan elbukott.

Az ellenzék jelenlegi szereplőinek egy dolgot kéne megérteniük, de erre egészen biztosan képtelenek, hiszen létük és egzisztenciájuk függ ennek a hamis öntudatnak a megtartásán. Nincs rátok szükség. Annyiszor és olyan módon buktatok meg, amire ember nem gondolhatott még 2010-ben is. Nem azt mondták, Feri, hogy másvalamit szeretnének kipróbálni, hanem azt, hogy titeket soha többet nem akarnak kipróbálni. Bárkit tolhattok magatok elé, azt csak bemocskoljátok és vállalhatatlanná változtatjátok, hogy még egy kormánnyal egyébként kritikus polgár is inkább azt mondja, a figura esetleg lehet szimpatikus, de az őt övező dögszagból nem kér.

Elzúgtak a baloldal forradalmai. Hazafelé az utolsó kapcsolja le a lámpát, utoljára még fel lehet venni a gázsit, aztán majd találkozunk, ha a gyerekeinket látogatóba visszük a bukott politikai erők pantheonjába.

Ma már semmit sem jelent az, hogy MSZP, DK, PM, LMP vagy Jobbik, csak ugyanannak a fogalomnak a szinonimái: bukottság.

A nagymutternak meg marad a csirkefarhát.