Hetilap

Jön a harmadik világháború?

Eszkaláció a Közel-Keleten
VI. évfolyam 16. szám

Trójai faló-szindróma: a baloldal és az iszlám

2018. június 18. 10:12

A nyugat-európai baloldal Mohamedre cserélte Marxot és Koránra a Tőkét. Valójában azonban már nem a baloldali pártok használják a muszlim közösséget, hanem fordítva.

2018. június 18. 10:12
Békés Márton
Békés Márton
Mandiner

„Az iszlámbalosság a szétesett, döglődő, a klinikai halál állapotában lévő marxizmus kétségbeesett kísérlete, hogy kikapaszkodjék a történelem pöcegödréből, az iszlám növekvő erejébe csimpaszkodva.” Michel Houellebecq: Behódolás (2015)

 

A nyugat-európai baloldal soha nem adta fel a világforradalmat, a globális emancipációs küzdelmet, amelyet minduntalan valamilyen felszabadítási harc szükségességével indokol. A kései francia trockisták és a volt hatvannyolcasok, a Benelux-államok libertárius szocialistái és a nyugat-német neomarxista értelmiségiek a 20. század utolsó harmadában elért szociális és kulturális státuszukat, szakmai és politikai kapcsolatrendszerüket, a nyilvánosságban kialakított hegemóniájukat újabb és újabb elnyomottak érdekvédelmére mozgósítják.

Ők az a világelit, amelynek szíve kiapadhatatlanul vérzik az elesettekért.

A moralizáló nyomásgyakorlás, az akadémiai petíciók és a finánctőke lapjaiba írott újságcikkek sokasága, valamint a politika puha befolyásolása jó ideig hol a hajléktalanok és a prekariátus, hol a legkülönfélébb szexuális és életmód-kisebbségek helyzetének javítására irányult, miközben ők maguk nem adták fel a gyorsvasúttal hamar elérhető egyetemek jól fizető médiatanszékeit, a külföldi ösztöndíj-lehetőségeket és a nyaralást Toscanában. A baloldali burzsoázia új gyámolítottjai az Európába érkező migránsok, akikkel egyszerre lehet a fennálló rend romlottságát és saját „jóemberségüket” demonstrálni. Aki Gutmensch, az befogadó és toleráns, mint Mark Zuckerberg és Soros György, Bono és Merkel.

A multikulturális társadalom megteremtésében, az államhatárok lebontásában, a nemzeti érdekek és a hagyományos kulturális értékek háttérbe szorításában a 20. század vége óta a baloldal és a neoliberalizmus egymást stratégiai partnerének számít. A kortárs baloldali–liberális multikulturalizmus tulajdonképpen a globális kapitalizmus hivatalos ideológiája.

A baloldali internacionalizmus 21. századi változata a multikulturalizmus, a neoliberális globalizációé pedig a multinacionális világpiac. A régi internacionalizmus és az új globalizáció céljai közösek és ehhez azonos eszközt találtak: a nemzeti kultúrák megbontását, az etnikai egységek felhigítását, az államok meggyengítését – amelyre együtt és külön-külön is alkalmas a bevándorlás támogatása, szervezése és propagálása. A tömeges, Európába tartó (illegális) migráció támogatása a nyugati balliberálisok számára a gyarmatosítás miatti lelkiismeretfurdalás csökkentésére és szavazótáboruk bővítésére szolgál, a globális kapitalizmus pedig a Nagy Felcserélés (Renaud Camus) segítségével teremt munkaerő-tartalékot és új fogyasztótömeget. E közösen kialakított multikulti Willkommenskultur része volt például, amikor a Szilícium-völgy nagyvállalatai azzal kampányoltak a bevándorlás mellett, hogy Steve Jobs is szír apa leszármazottja volt. Ugyanekkor az ünnepelt brit street art-művész, Banksy Calais mellett meg is festette alakját, amint menekültként vándorol, kezében számítógéppel. Az emberjogi szimbólumok globális piacán a kapitalizmus és a baloldal nem versenytársai egymásnak, hanem egy közös tröszt vállalkozásai.

A nyugati országok és a menekültválság nem csak előbbiek gyarmati múltja miatt és ennél is áttételesebb földrajzi–történelmi okoknál fogva, hanem nagyon közvetlenül is összekapcsolódnak. A transzatlanti globális (bányászati, katonai, kereskedelmi, mezőgazdasági) nagyvállalatok afrikai tevékenysége, a Nyugatról bátorított „arab tavasz” beláthatatlan következményei és a nyugati életmódnak a Nyugat által meghonosított tömegkommunikációs eszközökön való látható válása tevékenyen hozzájárult a tömeges migráció fokozódásához. Kadhafi ezredes nem sokkal bukása előtt az orosz sajtón keresztül azt üzente az országában beavatkozó NATO-tagállamok lakosságának, hogy „azt a falat bombázzátok, amely eddig megakadályozta, hogy az afrikaiak s velük együtt az al-Kaida terroristái elinduljanak Európába. Ez a fal Líbia. Ti ledöntöttétek.”

Pontosan négy év múlva, 2015 nyarán

egész Európa szembesült a nyugati országok elhibázott demokrácia-exportjának következményeivel.

Közép- és Kelet-Európa országai azonban lelkiismeretfurdalás nélkül mondhattak nemet a bevándorlásra, hiszen se nem voltak gyarmataik, se nem bombázták az arab államokat.

„Azért jönnek ide, mert mi odamentünk” – hangzik a volt gyarmattartó nyugati országok közmondássá sűrűsödött magyarázata arról, hogy miért oda tart népvándorlás. Ironikus vagy igazságos-e, hogy sok európai városban egyenesen visszájára fordult a gyarmatosítás? A korábban kolonizáltak leszármazottai beköltöznek azokba a házakba, amelyeket afrikai gyémántbányákban és indiai földeken kizsákmányolt felmenőik „gazdái” építtettek.

A globális tőke globális migrációt okozó hatása még egyértelműbb, ha tekintetbe vesszük azt, amit Bernd Rabehl német szociológus ír: „A finánctőke nagymértékben nemzetközi és érdekében áll a nagyvárosi káoszkeltés, amely a vele szembeni politikai ellenállást aláássa és a sztrájkok, lázadások ellenében hat. A segélyezettek és a [bevándorlókból álló] »tartalékmunkaerő« nem rendelkezik világos politikai tervekkel. […] A menekültek egyedül azt várják el, hogy a nyugati termelés finanszírozza a világ többi részét. […] a világméretű munkaerőtartalék és a népvándorlás összefügg a kapitalista gazdaság növekvő produktivitásával, az imperialista szándékokkal és a nagyhatalmak ellentéteivel, a háborúkkal és polgárháborúkkal” (Raumrevolution. Das Kapital und die Füchtlingskrise. 2018).

A nyugat-európai baloldal kézzelfogható politikai eredményeket realizál a bevándorlás támogatásából. London munkáspárti, pakisztáni származású muszlim polgármesterétől, Sadiq Khantól kezdve a francia/belga „muszlimbaloldali” (islamo-gauchisme) szervezeteken át a 2018-as olasz választásokon a baloldali pártszövetségre való voksolásra buzdító imámokig sok példát találunk arra, hogy a bevándorlással kapcsolatban felettébb engedékeny, az európai kultúrával (mint amilyen a nemzet, a hagyományos családi berendezkedés és a kereszténység) szemben minimum közönyösen semleges baloldali pártok miként szerzik meg sikerrel a bevándorló hátterűek szavazatait. S minél többen költöznek be, annál több voksot remélhetnek tőlük a jövőben!

A baloldali pártok és a muszlim hívők e kölcsönös egymásrautaltságát az sem zavarja, hogy a végső kulturális kérdésekben egymással homlokegyenest ellenkező értékeket vallanak (például a vallás szerepe és a nemek kérdése kapcsán), az európai értékeket és a nemzetállami érdeket azonban mindketten elutasítják. A baloldal, hogy szavazóbázisát növelje, szekuláris és feminista arca helyett egyre inkább a muszlimok számára megnyerő másik – bevándorlásbarát, multikulturális – arcát mutatja. A kulturálisan sokféle baloldal kialakulása rövidtávon hozhat ugyan sikereket, de hosszútávon az iszlám politikai érdekérvényesítésének eszköze.

Közel az idő, amikor már nem a baloldali pártok fogják használják a muszlim közösségeket, hanem fordítva.

A szekuláris társadalommal és annak erőivel való együttműködés csak kényszerűség (amelyre a kitman és a takijja gyakorlata érvényes), és csak addig tart, amíg az iszlám (az arab szó jelentése: „az alávetettség elfogadása”, behódolás) annyira meg nem erősödik, hogy fordít a helyzeten.

Egy 2016-os hollandiai felmérés szerint a migránsokkal kapcsolatos vélekedés és a politikai oldalak között szignifikáns kapcsolat igazolható: eszerint minél baloldalibb valaki, annál inkább támogatja az összes jövevény befogadását, ezzel szemben a jobboldaliság a bevándorlás elutasításával és a határok védelmével jár következetesen együtt. A számok egyértelműen mutatják azt is, hogy a migrációs háttérrel rendelkezők túlnyomó többsége baloldali pártokra szavaz.

Egy 2010-es hollandiai felmérés szerint az ország lakosságának akkor 6 százalékát kitevő muszlimok háromnegyedét alkotó törökök és marokkóiak közül előbbiek harmada, utóbbiak 60 százaléka preferálta a választásokon a Munkáspártot, további 6–7 százalékuk a Zöld Baloldalra szavazott, a marokkói származású szavazók tizedének a Szocialista Párt volt szimpatikus. A 2011-es dán választásokon 8500 szavazattöbbséggel győző szocialista miniszterelnökjelölt mögött állt – előzetes felmérések szerint – a választójoggal rendelkező százezer dániai muszlim 89 százaléka. A 2012-es franciaországi elnökválasztás volt az első voksolás Európában, amelyet a muszlimok döntöttek el, mégpedig François Hollande javára. A franciaországi muszlim szavazatok 93 százaléka (1,7 millió) érkezett a baloldali jelöltre, aki nem kevesebb mint 1,1 milliónyi vokssal verte Nicolas Sarkozyt. A bőséges segélyezés fenntartása mellett a szocialisták mellett szólt az elnökjelölt illegális bevándorlókat érintő amnesztia-ígérete és az állampolgársággal nem rendelkező migránsoknak az önkormányzati választásokra adandó szavazójoga (később Hollande egyiket sem teljesítette). A francia szocialistákat és muszlim szavazóikat ezen kívül összeköti az előbbiek multikulturális programja, Izrael-kritikus hozzáállása és kereszténységgel szembeni averziója. Ez a kulturális együttállás Svédországra is érvényes, ahol egy 2015-ös felmérés szerint a muszlim szavazók 61 százaléka a szocdemekkel szimpatizált.

A 2017-es németországi választások eredményeként 37 migráns hátterű képviselő jutott a Bundestagba; közülük legtöbben a Die Linke padsoraiban ülnek (képviselőik 12,5 százaléka bevándorló vagy azok leszármazottja), őket követik az első török képviselő, Cem Özdemir vezette Zöldek (11%), majd a szociáldemokraták (6,7%), míg a legtöbb képviselői hellyel rendelkező két kereszténydemokrata uniópártnak összesen nincs 5 százaléknyi muszlim mandátumbirtokosa. A németországi szavazók tizede bevándorló gyökerű, relatív többségük (730 ezer szavazó) török. Míg a migrációs háttérrel rendelkezők – akárcsak köztük a törökök – 40 százaléka az SPD-re szavazott, a „német németeknek” csak a 29 százaléka tett így. A németországi törökök 70 százaléka a szociáldemokrata pártot preferálta, ami kétszerese az SPD országos támogatottságának. Muszlim szavazók nélkül az így is történelmi vereséget szenvedő német szociáldemokraták minden bizonnyal a harmadik helyre szorultak volna az AfD mögött.

Ennél is beszédesebb, hogy az „Európai Unió fővárosa”, Brüsszel a legmuszlimabb európai nagyváros,

ugyanis lakosainak már közel harmada iszlámhívő, akik egyben Belgium muszlim lakosságának felét teszik ki. Ez nyilván összefüggésben áll azzal, hogy a bevándorlás elsődleges célterületei a nyugat-európai nagyvárosok, de szimbolikus jelentősége aligha túlbecsülhető. Az európai muszlim invázió makacsabb és jóval északabbra tart, mint csúcsán, a 8. század első felében: a vallon nehézipari fellegvárakból lassanként kasbah lesz, a dél-francia városokra rácsúszott a Magreb, Utrecht és Malmö egyes negyedei a lakosság összetételét, a térhasználatot, feliratokat és illatokat tekintve már Dar al-Islamnak számít.

Az iszlám politikai térnyerése Európában tagadhatatlan tény, amelyhez jelentősen hozzájárul a baloldal gyáva engedékenysége és számító politikai haszonlesése. Úgy tűnik, hogy korunk fő törésvonala a globális és a lokális törekvések között húzódik: előbbit a nemzetköziség legkülönfélébb aktorai alkotják (a globális tőkéé, a „nyílt társadalomé”, a sokadik internacionáléé vagy éppen az iszlám ummáé), utóbbit pedig a szuverén nemzetállamok.

A baloldal hagyományos szavazóbázisa a gazdasági szerkezetátalakulás miatt jó ideje kicserélődött, és mivel eközben alapértéket is cserélt, nem túlzás arra következtetni, hogy részben emiatt a nyugat-európai pártokat egy szélesedő választásföldrajzi szakadék választja el egymástól, amely ráadásul kulturális okoknál fogva egyre mélyül. A nemzeti identitás talaján álló, populista jobboldal egyre inkább az őslakos európai nemzetek szavazóit képviseli, osztályhovatartozásukra való tekintet nélkül, mely tömbnek tartalékai elsősorban vidéken és a nagyvárosi munkáskerületekben vannak.

A baloldal ehhez képest a neoliberális gazdasági program és a multikulturális napirend képviselőjévé válik,

és a metropolisz középosztálybeli, liberális értelmiségére, az anyagi segítségére számító – többnyire alsó középosztálybeli, munkanélküli – bevándorlókra, valamint a mindezek háttértámogatójának számító nemzetekfölötti struktúrákra (globális és föderális szervezetek, alapítványok, nemzetközi bíróságok) és azok helyi képviselőire (jogvédők, kívülről finanszírozott média, aktivisták) támaszkodik. A (neo)liberális baloldal és a jobboldal közötti markáns osztálykülönbségek kialakulására – amely szorosan együtt jár választott kulturális preferenciájukkal – fényt vetett 2016 két legfontosabb politikai eseménye: a Brexit és Trump megválasztása. Előbbi sikerét részben az iparvárosok lakóinak köszönhette, a republikánus elnökjelölt mögött pedig egy olyan társadalmi koalíció alakult ki, amelyet száz évvel ezelőtt Eugene Debs is megirigyelhetett volna.

Napjainkban a rozsdaövezetek visszavágnak a mindenkori Londonoknak és Washingtonoknak. Ezt a tendenciát jól jelzik az olyan felmérések is, mint például az, hogy a 2017. októberi osztrák választásokon a munkások 59 százaléka a bevándorlásellenes FPÖ-re adta voksát, és csak negyedük választotta az elvileg hagyományos érdekképviselőjüket, vagyis a szociáldemokratákat.

A 2018 áprilisi magyar országgyűlési választásokon a liberális baloldal szó szerint megszűnt vidéken

és a hajdani iparvárosok is a bevándorlás- és Soros-ellenes politikai tömbhöz csatlakoztak. A 21. század legfontosabb fordulata következett be: a szociális igazságosság követelménye összekapcsolódott a kulturális konzervativizmussal. Erősebben szólva arról van szó, hogy a kétkezi dolgozók, a bérből és fizetésből élők, alkalmazottak és nyugdíjasok szövetséget kötöttek a globális elit, a nagyvilági értelmiség, a nemzetek fölött lebegő kreatív osztály s védenceik ellen.

Oswald Spengler halála előtti utolsó nagyobb írásának (A döntés évei. 1933) záró fejezetében úgy fogalmazott, hogy az I. világháború következtében kivérzett, megosztott, eladósodott és legitimációját vesztett Európát kettős veszély fenyegeti, mégpedig délről és keletről. „Jelen évszázad nyugati civilizációját nem egy, hanem két roppant méretű világforradalom fenyegeti. […] Az egyik alulról jön, a másik pedig kívülről: egyrészt az osztályharc, másrészt a rasszok harca formájában. […] A következő évtizedekben mindkettő egymás mellett fog harcolni, talán szövetségesként” – írta.

Ezt alátámasztó érvei meggyőzők, különösen, amikor a franciaországi bevándorlást (!) hozza szóba, amelyek után felteszi a kérdést, hogy „mi lesz, ha egy szép napon egyesül az osztályharc és a rasszok harca”? Amitől tartott, az legkésőbb az 1945 és 1975 közötti dekolonizáció során meg is valósult: a Szovjetunió és Kína világszerte támogatta az európai gyarmatrendszer felbomlását, és az új afrikai (Angola, Etiópia, Mozambik), közép-amerikai (Kuba, Nicaragua) és délkelet-ázsiai országokban (Kambodzsa, Laosz, Vietnam) elterjesztették a kommunizmust. Nkrumah, Nyerere, Ben Bella és Ho Si Minh a hivatalos keleti és az alternatív nyugati baloldal körében egyaránt ünnepelt sztárok voltak ekkoriban. A Ceauşescuval szívélyes kapcsolatot ápoló Jasszer Arafat vezette PFSZ – nem mellesleg a RAF szövetségese – azért is harcolt Izraellel, mert az európai enklávét képez az arab tengerben.

A világforradalom azonban nem ért véget a hidegháborúval, folyamata csak megfordult: az osztályharc lezárultával – Spengler alfejezetcímével szólva –

a „színes népek forradalma” immár Európában folytatódik.

A kommunizmus kilépett a játékból, helyét a világkapitalizmus foglalta el. Az Internacionálé refrénjének záró sora, mely szerint „holnapra nemzetközivé lesz a világ”, megvalósulni látszik, de a hegeli „ész csele” folytán nem annak kommunista megfogalmazói teljesítik be, hanem éppen azok, akik ellen a vörös himnuszt megírták! Az ellenszer eközben nem változik: az internacionalista ideológiák és globális üzleti törekvések hatékony ellenszere egyedül a nemzetállam. A globalizáció hullámtörői a nemzetállamok határai.

Játsszon és nyerjen páros belépőt!

Összesen 81 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
totoka
2018. június 25. 10:11
Biztos, ami biztos a baloldal az ördög. Békés Márton cikkét olvasva összességében a jó és rossz küzdelmét lehet kivenni belőle. Tehát baloldal törvényszerűen a gonosz, a nemzet ellenesen, és újabban a migráció szervező, jobboldal pedig migráció ellenes nemzet mentő a gonosz erőktől. Az a világ, amit a cikk felvázol vitának nincs helye. „Aki nincs velünk, az ellenünk van”, régi jelszó köszön vissza. Lefordítva a mára: migráció támogató vagy, vagy migráció ellenes vagy. Az írás vezérfonala, hogy a baloldal szervezi a migrációt és ennek következtében hasznot remél. E logika alapján elkerülte a szerző figyelmét, hogy a mostani jobboldali kormány által létrehozott letelepedési kötvény program (ami több országban is van) keretében közel 20 ezer bevándorló jött be Magyarországra közülük Irakból és Afganisztánból. Arról nem is beszélve, hogy bűnözők is szivárogtak át, például Ghaith Pharon akit az Interpol körözött. Egy Heti Válasz cikkben egy olyan 2013-as dokumentumra hivatkozik, amibe a legális migrációt támogatja és együtt szeretne működni az ezzel foglalkozó civil szervezetekkel. Vádaskodás és hisztériakeltés helyett azon kéne gondolkodni hogyan kellene kezelni ezt a tömeget aki Európa felé jön. Úgy gondolom, hogy Európa csakis egységes szabályokkal és szűrési rendszerrel tudná ezt megoldani, és közben segítséget kellene adni azoknak az országoknak ahonnan a menekültek jönnek. Linkek: https://mno.hu/gazdasag/vegleges-huszezer-bevandorlo-erkezett-a-kotvenyprogrammal-2432444 https://mno.hu/gazdasag/nemzetkozi-bunbanda-tagja-is-letelepedesi-kotvenyt-kapott-magyarorszagon-2456507 http://valasz.hu/itthon/nonstop-soros-127321
áfonya
2018. június 20. 02:30
Nagyon jó cikk. Remek .
mcfarlane
2018. június 19. 23:56
Zseniális összefoglaló!
terra
2018. június 18. 23:37
Kiváló elemzés, gratulálok Békés Mártonnak, jól megfogta a lényeget! Választ ad arra látszólagos ellenmondásra is, hogy miként kerülhet közös platformra és érdekközösségbe a baloldali liberalizmus és az iszlám fundamentalizmus. A legfontosabb közös pont, hogy tulajdonképpen mind a kettő internacionalista. Az iszlám fundamentalisták megkapják azt, amire a vallásuk irányul, az iszlám terjesztését, a globalista elit pedig megkapja a nemzetek és nemzetállamok korlátozó létének eltörlését, a szabad terjeszkedés és gazdasági uralom lehetőségét. A muszlimokat ugyanúgy, mint az oszmán birodalom terjeszkedése idején csak két dolog érdekli. Az egyik a vallási és területi hódítás, a másik pedig, hogy a meghódított területek gazdasági eredményéből megkapják a maguk anyagi részesedését. A politikai baloldal is a történelmi hagyományait követi, amikor a politikai hatalom örökös birtoklása reményében eladják a hazájukat a hódítóknak.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!