„Drukkoltam a Magyar Nemzetnek, de…”

2018. június 16. 17:40

Lassan végleg eltűnnek a különbségek, a különvélemény gyanússá, a kritika feleslegessé válik, végül belevész a nagy közös hallgatásba.

2018. június 16. 17:40
Ficsor Benedek
Magyar Hang

„– Drukkoltam a Magyar Nemzetnek, de sajnos nem áll módomban megszólalni – nagyjából ez a szöveg körvonalazódna, ha egymásra csúsztatnám az elmúlt hetek munkaügyi telefonbeszélgetéseit és levélváltásait. Igazgatók, elnökök, (nem tudományos) akadémiai tagok, a kulturális élet államilag kinevezett, vagyis a hatalomtól függő szereplői szembesítettek a szomorú valósággal. Nem beszélhetnek, mert azzal veszélybe sodorják saját magukat. Akadt persze, akit az elmúlt hároméves »pofátlan« működésünk bosszantott fel annyira, hogy bottal sem piszkálná meg a jelen periodikát, de ez legalább tiszta helyzet, nincs hajtóerő, nincs csalódás. Ám a többség számára a Magyar Nemzet kritikai hangvételének jelentősége nyilvánvaló volt, nem vak gyűlöletet láttak a bírálatokban, hanem lehetőséget a változásra, mégis visszautasították a felkérést a párbeszédre. Holott a változáshoz sajnos az újságíró önmagában édeskevés, a kritika csak akkor hatékony, ha párbeszédet generál, a párbeszéd pedig legalább két szereplőt kíván. És mindkettőnek hallatnia kell a hangját.

Amikor azonban a hang a beszélő ellen dolgozik, nem könnyű megszólalni. Úgy tűnik, ma minden kiejtett szó eleven jellé válva árulkodik gazdájáról, akinek – ha ragaszkodik az egzisztenciájához – nem marad más lehetősége, mint az önkéntes szilencium. A teljesítmény, az eredmények, a tekintély nem sokat számít ez esetben, ha nem vigyáz, az ember lassan felolvad a véleményben, csak a némaság mentheti meg az eltűnéstől. Aki hallgat, megőrzi pozícióját – elvész azonban a közösség számára.

Talán túlzó leegyszerűsítésnek tűnik a fenti elmélet, de sajnos a mindennapok gyakorlata eddig nem cáfolt rá. Nehéz a félelmen kívül más motivációt feltételezni, amikor az interjúalany félórával a beszélgetést követően telefonál, és szinte könyörög, hogy vegyük ki a nevét a készülő cikkből, mert miután nyilatkozott, a minisztériumból berendelték raportra. És ebben még csak nem is az a legijesztőbb, hogy egy magán-telefonbeszélgetés nyomán indult hivatalos akció. Legtöbbször még a retorzió belengetésére sincs szükség, a megszólaló szorgalmasan cenzúrázza saját magát. Az ellenőrzésre visszaküldött interjúból így tűnik el sokszor minden merésznek tűnő kijelentés, kritikai megjegyzés és bírálat.

De hibáztathatunk bárkit is a hallgatásért? A nyilvánosan vállalt vélemény közel sem jelent erkölcsi győzelmet, az értéke megkérdőjelezhető, a hatása vitatható, csupán az eredmény borítékolható: a beszélő veresége. A hatalom zseniális trükkje, hogy az értékek megőrzésének hangoztatása mellett sikerül mindent relativizálni, ami nem a hatalmi központtól ered. Lassan végleg eltűnnek a különbségek, a különvélemény gyanússá, a kritika feleslegessé válik, végül belevész a nagy közös hallgatásba. A hangunk vállalásánál sokkal fontosabb, hogy megőrizzük a helyünket abban a térben, amelyet kijelöltek számunkra. Hiszen más nem létezik azon kívül. És hogy mi ebben a zseniális? Hogy még csak totális kontrollra sincs szükség. Nem kell fáradságos munkával kívülről diktatúrát építeni körénk, elegendő megvárni, hogy mindenki elvégezze ezt a munkát magában.

Amikor úgy érezzük, a politika fullasztó levegője már a legintimebb térbe is beszivárgott, minden lélegzetvétel arra figyelmeztet, hogy máshol nem jutunk oxigénhez. Ez a felismerés kultúrává avatja a félelmet.

És onnantól kezdve nincs szükség menekültekre az óriásplakáton, Soros Györgyre a tévéreklámokban, vagy ellenzéki politikusokra a bulvárújságok hasábjain, rettegni fogunk magunktól is, akár van rá okunk, akár nincs.

Görcsbe rándult gyomorral pedig eszünkbe sem jut már szabadságról és a demokrácia javairól álmodozni. Félelmünkben csak egy dolog lebeg a szemünk előtt: a saját biztonságunk. Mindent megtennénk önmagunkért – a másik, a közösség rovására. És így is cselekszünk, falat építünk a saját határainkra, kirekesztünk mindent és mindenkit egészen addig, míg végül egyedül nem maradunk tökéletes hallgatásunkkal. Onnan pedig már nincs visszaút. Egy totális rendszert el lehet söpörni, de vajon ki dönti meg az öndiktatúrát?”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 43 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
kozmosz
2018. június 17. 21:28
Raccsol ez a magyar hang.
néhai Ch.Pilot
2018. június 17. 12:48
Szenzáció! Órrriási Szerzációóóó! Megjelent a Magyar Fing! Büdösebb, mint valaha! Hazugabb, mint Simicska-csikcsa "Magyxar" Nemzet korában! Hogy a jelenlegi cikkben mi a zseniális? Hogy egyetlen konkrét eset, név sem kerül elő, a nyilatkozni nem merő, "megfélemlített" értelmiségiek közül - és ezt persze önmagával magyarázzák: ha kiadnák a nevét, retorzió érné. Ez valóban zseniális, mert korlátlan számú rettegőt feltételezhet. Végsó soron odáig is eljuthat, hogy 10 millió ember nevében írhat. Leírhatják akár azt is, hogy az összes miniszter is utálja Orbánt, de nem meri lenyilatkozni, mert elveszítené az állásást. Oda is kilyukadhat, hogy egyetlen szavazat sem érkezett a Fideszre, úgy lett kétharmada. Szenzáció! Órrriási Szenzációóóó! Megjelent a Magyar Fing! A fiktivitás Bibliája! A tudománytalan fantasztikus ("sci-etlen fi") irodalom etalonja!
Burmin
2018. június 17. 09:36
Hát Ficsor úr nem fontos újságírónak lenne van más szakma is el lehet menni dolgozni mondjuk mosogatni Londonba. Még nem léptek ki...
Zod
2018. június 17. 09:04
Az éjszaka vagy elhurcolták a feketeautós Orbánpribékek Ficsor urat emiatt a cikk miatt, vagy Ficsor Benedek egy hazug szarházi.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!