Nemzetközi jobboldal

Ezt olvasd, ha konzervatív vagy!

2018. június 13. 09:17

Az amerikai Dél vidéki verandáitól a New York-i urbánus konzikon át a tory megmondókig, kontinentális szkeptikusokig és görög dandykig: ki állítja, hogy a nemzetközi konzervatív sajtó nem elég színes? Itt a tíz kedvenc angol nyelvű jobboldali, konzervatív lapunk és szerzőik, akik közül számos figurát már volt alkalmunk megszólaltatni. Szubjektív válogatásunk.

Melyik lehet a tíz legérdekesebb, angol nyelvű konzervatív lap? Összegyűjtöttük, szerintünk mit érdemes olvasni. Habár egy harmincas listát könnyebb lett volna csinálni, most mégis tíz olyan lapot ajánlunk, amelyek a világpolitika iránt érdeklődő magyar olvasók számára is érdekesek lehetnek. A válogatásban a magazinosabb kiadványok dominálnak. Az angolszász téma- és hírtúlsúlyt így sem sikerült kiküszöbölni érthető módon, de azért azt el akartuk kerülni, hogy példul Top10 amerikai konzervatív lapot ajánljunk – talán majd egy másik cikkben. 

A konzervatív jelző is tág értelemben veendő, nem azt vizsgáltuk, a szerkesztők megfelelő mennyiségű Burke-öt olvastak-e, és nem tettük le a voksunkat kizárólag egy irányzat mellett sem a jobboldalon, konzervatívokon belül. Ugyanakkor az olyasmi irányultságú lapok, mint a klasszikus liberális The Economist, amelyeket egyesek hajlamosak konzervatívnak nevezni, nem kerültek be a válogatásba, mivel nem a tíz legjobb liberális lapot akartuk bemutatni, és fókuszunk sem gazdasági. A klasszikus neokon lapokat is kihagytuk (The Weekly Standard, Commentary, National Interest, stb.): egy amerikai válogatásba talán betettük volna őket, de ebbe most szívünkhöz közel állóbb lapok kerültek. Ugyanígy kihagytuk a az olyan, bemutatásra nem szoruló, valamint számunkra nem elég markáns lapokat, mint a Daily Telegraph vagy a Wall Street Journal, és az egyértelműen felekezeti profilú lapokat is. 

 

The Spectator

A 190 éves hetilap, amit szerkesztett Boris Johnson, a bohókás külügyminiszter, volt londoni polgármester is. A Spectator egy klasszikus, régimódi tory lap, a brit konzervativizmus képviselője annak időnkénti arisztokratizmusával, szabadelvűségével és más sajátosságaival együtt. Mivel nem Johnson az egyetlen a tory politikusok közül, aki megfordult a Spectatorban, ezért a lap a politikai pálya előszobájának is számít. Itt vezeti a később is szóba kerülő Taki Theodoracopulos a High Life rovatot, ami folyamatosan balos támadások tárgya. Taki persze, ahogy a magazin sem, nem épp a visszafogott életvezetéséről híres, egy kokainskandallum miatt rövid időre lecsukták, ő lemondott, de a szerkesztőség nem fogadta el lemondását. 

Boris Johnson regnálása alatt Sextatornek is hívták a lapot, a szerkesztőségen belül és azon kívül megesett afférok miatt. 2005-ben aztán Johnson csatlakozott David Cameron árnyékkormányához, miközben a lap 70 ezres rekordpéldányszámot ért el. Utóda, Matthew d’Ancona aztán megalapította a Spectator honlapján működő Coffee House blogot. 2015 augusztusában Charles Moore, a lap szerzője egy cikkében részletesen kitárgyalta a Munkáspárt elnökségére pályázó két nő kinézetét, amivel kiverte a biztosítékot. 

A Spectator transzatlantista, Amerika-barát, euroszkeptikus, Izrael-párti lap, egyben igencsak ellenzi a skót függetlenségi törekvéseket. Mindennek ellenére a Spectator nekiment Bush iraki háborújának. Egyes szerzői régimódi konzik, mások neokonok vagy akár libertáriusok, bár utóbbi inkább amerikai műfaj. Ide ír Douglas Murray, az Európa furcsa halála szerzője, de kiválóak Damian Thompson egyházügyi írásai is. A minap Steve Bannon értekezett itt hosszan Orbán Viktorról.

 

City Journal

A lap, ami szó szerint hozzájárult New York megmentéséhez. A lap, ami politikát csinált. A lap, amiből Rudy Giuliani nyúlta rendpárti intézkedéseihez az ötletek egy részét a kilencvenes években, hogy maffiavárosból élhető metropoliszt varázsoljon. Az 1994-ben alapított, magazinos hangvételű, negyedéves folyóiratként üzemelő laphoz tartozik egy, a napi eseményekhez kommentárokat közlő portál, valamint a fenntartó intézet, a Manhattan Institute honlapja is ide sorolható. 

A közvetlenül a híres manhattani pályaudvar, a Grand Central mellett székelő City Journal technikailag urbanisztikai szaklap, és hát miért is lenne érdekes egy amerikai urbanisztikai lap nekünk, magyaroknak? Hát azért, mert ennél azért mégis csak többről van szó. Ugyan a City Journal határozottan a kultúrharc jobb oldalán áll, rendszeresen kritizálva a politikai korrektséget, az egyetemeken uralkodó safespace-légkört, Barack Obama örökségét, és markánsan védelmezve a kultúráról és társadalomról vallott konzervatív felfogást. Gyakran olvashatóak itt elemzések Kaliforniáról, nekimennek a Black Lives Matternek, és habár a lapot nem a trumpi szellemiség határozza meg, többnyire kiállnak az elnök intézkedései mellett is. 

Ír ide Roger Scruton, ír Theodore Dalrymple, akivel tavaly beszélgettünk a Mandineren; de a határozott hangvételű kriminalistával, az erősen rend- és rendőrségpárti Heather MacDonalddal is készítettünk interjút. A City Journal erénye, hogy informatív, cikkeit nagyon keményen alátámasztja tényekkel, nem a levegőbe érvel. A City Journal elemezte már a az amerikai népi-urbánus ellentétet Trump győzelme kapcsán és erősen nekiment Soros Györgynek, és fontos cikk volt benne a Szilícium-völgy világnézetének elemzése is.

 

The American Conservative

A republikánus főáramot ekéző, paleokon megmondásgyűjtemény. Az alapítók Scott McConnell, Patrick Buchanan és Taki Theodoracopulos voltak, akik azért hozták létre a lapot, mert a neokon főárammal szemben ellenezték Bush iraki háborúját. Pat Buchanan az amerikai jobboldal fenegyereke, aki tanácsadója volt Richard Nixonnak, Gerald Fordnak és Ronald Reagannek is. Taki azóta saját lapot alapított, azt is szemlézzük majd.

A nyomtatásban kéthavi, online folyamatosan frissülő American Conservative ellenez mindent, ami nagy: a centralizáló kormányokat, a nagyvállalatokat, a nagy hadsereget. Szkeptikusabb a kapitalizmussal szemben, mint az amerikai jobboldal főárama, s a gazdasággal szemben nagyobb hangsúlyt helyez a kultúrára, a lokalizmusra, és ugyanígy közösségelvűbb is. Emellett az intervencionista neokonokkal szemben sokkal inkább izolacionista, azaz nem rajong azért, hogy Amerika a világ csendőrének szerepét tölti be, tehát a kevésbé aktivista külpolitika híve. Írt ide Samuel P. Huntington is, s itt blogol az a louisianai, ortodox keresztény vallású Rod Dreher, akivel nemrég megjelent könyve kapcsán mi is készítettünk interjút.

 

Front Porch Republic

Verandakonzervatívok és hintaszékjobbosok. Hely, határok, szabadság. (Place. Limits. Liberty). Ez a jelszava az „amerikai népiek” lapjának. Persze nem olyan népiekre kell gondolni, mint a magyar népi írók. A 2009 óta működő Front Porch Republic azonban vállaltan ruralista, lokalista és kommunitárius, amihez a legközelebb itthon mégiscsak a népiek álltak. Ezért utal a lap neve is a verandára (porch). A Front Porch Republic tehát azoknak szól, akik szeretnek házuk verandáján, a hintaszékben ücsörögve olvasni és elmélkedni (aztán persze cselekedni is).  

Itt publikál Patrick J. Deneen, a Notre Dame Egyetem professzora, aki nemrég írt arról könyvet, hogy a liberalizmus épp azért bukott el, mert sikeres lett, viszont sok benne a belső ellentmondás. A politikaelméletet tanító Mark T. Mitchell ha nem is a magyar népiekről, de Polányi Mihályról már írt könyvet. Legújabb cikkében (ami egy könyvajánló) a Front Porch Republic arról ír, hogy a Facebook aláássa a demokráciát.

Deneen, Mitchell, Russell Arben Fox, Jeremy Beer és már „porcher”-ek – ahogy Damon Linker írja a The Weeken – a konzervativizmust olyan attitűdnek és életmódnak látják, ami hangsúlyt helyez a helyire, s elfogadja az erkölcsi, vallásos, gazdasági és környezeti korlátokat, valamint a fontosak számukra a szoros közösségi kapcsolatok, „a szomszédok” és a természetes világ is. Mindez nem is hangzik annyira extrán, de a technológia és kapitalizmus által uralt amerikai jobboldalon a természetvédelem védelmezése és a kapitalizmus abszolutizálásának elutasítása azért beindít furcsa reflexeket. A mi közép-európai lelkünkhöz azonban sokkal közelebb áll a porcherek megközelítése, akiknek az egyike az az Anthony Esolen, akivel úgyszintén nemrég beszélgettünk a Mandineren új könyve kapcsán. A Front Porch Republic nemrég Orbán Viktorral és hazánkkal példálózott egy cikkében

Az FPR közzétett egy lokalista manifesztót, valamint konferenciát rendez 1968-ról.

 

ConservativeHome

Brit konzervatív esszencia, középjobb angol módra. Ugyanakkor nem köteleződött el egyetlen irányzat mellett, a spektrum egészét meg kívánja jeleníteni, kiemelten kezelve a hétköznapi jobbosokat. Elméletben független a toryktól, de persze támogatják a pártot, és időnként személyi összefonódások is megfigyelhetők (Samuel Coates, a portál egykori második embere először David Cameron beszédírója lett, aztán a párt digitális ügyekért felelős igazgatójává vált; a szerkesztő, Paul Goodman volt már parlamenti képviselő és árnyékkormány-tag is). Időnként egy-egy szerzője védelmébe veszi hazánkat és Orbán Viktort. Itt podcastol Jacob Rees-Mogg, a toryk katolikus-ultrakonzervatív reménysége (The Moggcast).

A ConservativeHome alapítója Tim Montgomerie, egy vállaltan optimista konzervatív, a Mandiner vele készült interjúját itt olvashatják.

 

Katie Pavlich

Townhall

Nagykoalíció. A ConservativeHome amerikai párja. Ide az amerikai jobboldal szinte minden irányzatából ír valaki. Hírek is vannak, de a lényeg a vélemény: a Townhall véleményportál. Az egyik legrégebbi amerikai konzervatív netes publikáció: 1995-ben alapították. 2006-ig annak a Heritage Foundationnek a tulajdonában állt, amelynek a neve hallatán mentőt kell hívni az amerikai baloldalon; 2006 óta a magát kereszténynek és családközpontú konzervatívnak beállító Salem Media Group a tulaj. Szerkesztője az 1988-as születésű Katie Pavlich, akinek a raftingolás és a vadászat a hobbija. Pavlich személyében a lap összefonódik a Fox Newszal és a legjobb amerikai jobbos hírportállal, a The Hillel.

A megvalósult nagykoalíció ugyanúgy helyet ad Pat Buchnak és Ann Coulternek, mint a libertárius-urbánus Jonah Goldbergnek (Liberálfasizmus című könyvét kiadta magyarul a Terror Háza) és az az indiai származású Dinesh D’Souzának, akit neokonként és szélsőjobboldaliként is számon tartanak – utóbbit a Guardian állítja róla, szóval hagyjuk. 

 

The Salisbury Review

A robosztus brit őstulok. Alapító: Roger Scruton 1982-ben. Nem radikális, nem populista, de határozottan és mélyen konzervatív, határozottan és mélyen tradicionalista. A kitartás mintája. Igazából negyedéves magazin, honlappal kiegészítve. A Saliybury Review életére gyakorolt hatását egyszer Scruton így összegezte: „Mindez fizetetlen munkaórák ezreibe és egy undok karaktergyilkosságba került a Private Eye-ban , három perbe, két vallatásba, egy kirúgásba, a brit egyetemi karrierem végébe, a megvető recenziók soha véget nem érő sorába, a toryk gyanús pillantásaiba, valamint a tisztes liberálisok részéről megnyilvánuló gyűlöletbe. És: megérte.” 

Csukott szemmel is kitalálják, mik a vádak a Salisbury Review ellen: komolytalan, tudománytalan (ez fontos!), rasszista, etnocentrista, nem pécé, antidemokratikus, arisztokratikus, elitista, populista. A sor tetszőlegesen folytatható. 1982-ben és 1984-ben egyik szerzője hatalmas botrányt okozott az oktatás és a faj kapcsolatát boncolgató, integrációellenes cikkével; ez volt a Honeyford-ügy. Emellett a Review védelmébe vedte Franco tábornokot is, mint akinek paradox módon a spanyol demokrácia köszönhető. Scruton mellett ír ide többek között Theodore Dalrymple is. A Salisbury Review muníció a nehéztüzérségnek.

Scrutonnal utoljára egy éve, 2017 nyarán beszélgettünk a Mandineren.

 

First Things

„A First Things feladata az, hogy felszabadítsa a hívő, modern nőket és férfiakat a szekuláris kötelmek hazugságai alól” – írja a szerkesztő, R. R. Reno egy friss cikkben. R.R. Renóval tavaly készítettünk interjút a Mandineren arról, hogy miért sikeres a populista lázadás; a minap pedig a halál szagáról és a mai Amerikáról szóló cikkét szemléztük. A First Things közéleti és vallási-egyházi ügyekkel foglalkozó, vallásos konzervatív, ökumenikus lap, egyesek szerint neokon-katolikus túlsúllyal (erős a gyanúm, hogy a könnyen osztogatják a tengeren túl és könnyen osztogatjuk mi is a neokon jelzőt, anélkül, hogy tudnánk, pontosan mi is az). 

A lapot egy evangélikus lelkészből lett katolikus pap, Richard John Neuhaus alapította 1990-ben; Neuhaus később George W. Bush tanácsadója lett bioetikai ügyekben. A First Things a vállaltan vallásos konzervativizmus lapja, a protestáns Religious Right harsánysága azonban távol áll tőle. Írnak ide ugyanakkor ortodoxok, anglikánok és protestánsok is (metodisták, presbiteriánusok), valamint megjelenik a zsidó nézőpont is. Az FT egyik fő arca II. János Pál életrajzírója, George Weigel, akivel 2017 februárjában jelent meg interjú a Mandineren (Amerikában él, Európában haldoklik a kereszténység), és idén júliusban a jezsuiták vendége lesz Budapesten. De ír időnként ide Roger Scruton is, a Ferenc pápa mérsékelten konzervatív ellenzékéhez tartozó philadelphiai érsek, Charles J. Chaput, a már említett Anthony Esolen vagy épp a bioetikai ügyek egyik szakértője, a Princeton-professzor Robert P. George (aki könyvet írt a melegházasság ellen). 

Ismert arca volt a lapnak az a Michael Novak, aki a demokratikus kapitalizmus védelmezője volt. A lap „neokon triumvirátusának” nevezték Novakot, Weigelt és Neuhaust. Szerintünk Magyarországról nézve ez totál lényegtelen, a First Thingset meg úgysem a speciálisan neokon témák dominálják – ritkán írnak például az amerikai külügyekről, márpedig a neokonok szinte már csak ezzel foglalkoztak befolyásul utolsó időszakában. És hát Chaput érsekre például nehéz volna rábizonyítani a neokonságot. És R.R. Reno szavaiból sem épp az jött le, hogy olyannyira neokon lenne.

Érdemes megemlíteni a First Things és a kommunitárius jobboldaliak (Rod Dreher, Patrick Deneen, stb) közötti barátságos belvitát, ami az utóbbi években zajlott arról, hogy a régimódi liberális keretek megfelelőek-e a hívők számára. Az FT-sek igennel, a kommunitáriusok nemmel válaszoltak. Háború ugyanakkor nincs, legalábbis nem a két irányzat között, Rod Dreher szerint amúgy is inkább a másféle generációs tapasztalatok közti különbségekről van szó. Ezt a vitát volt lehetőségem összefoglalni a Századvég által kiadott, Konzervatív reneszánsz az Egyesült Államokban című kötetben, Egy amerikai vita a liberális demokráciáról címmel. A First Things mindezzel együtt is intellektuálisan igen érdekes olvasmány. 

 

Taki’s Magazine

A fenegyerek, Panagiotis Taki Theodoracopulos lapja. Mintha egyszerre írná egy, a hadseregből frissen nyugdíjazott, újgazdag dandy és egy szabadnapos kikötői matróz. Állítólag paleokonzervatív – ez a „vállalhatatlanul ultrakonzervatívot” jelenti baloldali körökben, de igazából a neokonokkal szemben álló, régimódi amerikai konzervatívok mellett bárkire rásütik, aki az unalmas, se sava-se borsa, neokon-neolib, technokrata főáramtól kicsit jobbra áll. Állítólag libertárius – bármit is jelentsen ez. Hétköznapi értelemben biztos nem konzervatív, de markánsan jobboldali, markánsan szabad szájú. Taki elvégre fekete öves karatés, aki eladta a luxusjachtját. 

A 2007 óta működő lap New Yorkban készül, Taki és lánya szerkeszti. Ahol dolgoznak, ott hullik a forgács, és Takiéknél sok a forgács, időnként felmerül ellene a rasszizmus és antiszemitizmus vádja, plusz volt mersze egyszer megvédeni a görög Arany Hajnalt, ami azért tényleg meredek lépés. De a görög viszonyokra gondolva semmin sem lepődünk meg. Pat Buchanan ide is ír, de a szerzők közt van Ann Coulter és a City Journalnál már emlegetett Theodore Dalrymple is. Ha valaki az angolszász jobboldal polírozatlan oldalát is szereti, jó szívvel ajánljuk neki Taki bácsi magazinját. 

 

The European Conservative

Utoljára hagytunk egy nyomtatott magazint, ami európaiaknak szól. „A European Conservative sokféle konzervatívnak ad teret – beleértve többek közt az agráriusokat, a klasszikus liberálisokat, az alkotmányos monarchistákat, a disztribucionistákat, a libertáriusokat, a radikális lokalistákat és a tradicionalistákat.” Egyik szerkesztője az az Alviro-Mario Fantini, akivel úgyszintén az előző hónapokban közöltünk interjút a Mandineren. A lap évente kétszer jelenik meg, honlapja pedig igazából arra szolgál, hogy letölthetőek legyenek a nyomtatott számok. Euroszkeptikus szempontból követi az EU ügyeit, igyekszik hírt adni európai jobboldali személyiségek könyveiről, követi a szellemi életet, beleértve Közép-Európát is. Fel lehetne még tuningolni. 

*

Személyes kedvenceim a felsoroltakból a Front Porch Republic, az American Conservative és a City Journal. Természetesen számos lap van még a felsoroltakon kívül, amit érdemes olvasni, hirtelen eszünkbe jut a FoxNews hírportálja, a National Review, a The Federalist véleményportál, a gender-ügyekre összpontosító Public Discourse, az etikai ügyekre összpontosító LifeSiteNews, az egyetemi kampuszok mentális leépülését dokumentáló The College Fix és Campus Reform, a neokon-katolikus Crisis Magazine véleményportál vagy épp a tradicionalista konzervatív, inkább filozofikus Imaginative Conservative, és persze a Ben Shapiro-féle Daily Wire meg a PJ Media, és a nagyágyú, a kétes hírszerkesztése miatt azért nagyobb odafigyeléssel olvasandó Breitbart – és még sorolhatnánk. 

Az ismertetett lapok mind amerikaiak és britek, kivéve a European Conservative-ot. Egy olyasmi jellegű, nemzetközi lap sincs köztük, mint a baloldalon a Politico vagy az EuObserver. Pedig kerestünk ilyesmit, csak nem találtunk. Ez talán mutat valamit a nemzetközi konzervatív sajtó helyzetéből és abból, merre kell vezetnie a cselekvés útjának az európai jobboldalon.

Fontos még leszögezni, hogy ugyan a fenti lapok mellé számos egzotikus jelzőt odabiggyesztettünk, ezek a gyakorlatban nüansznyi különbségeket jelölnek. Lehet, hogy egyik lap szkeptikus Donald Trumppal szemben, a másik rajongva támogatja, az egyik kicsit kapitalista, a másik nagyon, az egyik urbánus, a másik agrárius, az egyik vallásosabb, a másik kevésbé, végül vannak köztük neo-, paleo- és egyébféle konzervatívok, de mindegyik határozottan jobboldali, és mindegyik a kultúrharc jobboldalán áll. Ezért szeretjük őket.

vissza a teljes nézetre