Több mint konszolidáció

„Kezdem a makrogazdasági összképpel. Magyarország az elszálló költségvetési hiány(ok), a nyolcvanszázalékos adósságráta miatt fekete bárány volt, mára sikersztori. Tudniillik hazánk közpénzügyei helyrebillentek. Az uniós kulcsszint alatti államháztartási hiány mellett az ország adósságának a GDP-hez viszonyított aránya fejezi ezt ki leginkább. Miközben ez a mutató az Egyesült Államoktól Japánon át Angliáig nőtt, addig a magyar adósságráta csökkent. Ez azt jelenti, hogy a mai helyzet nem hasonlít a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes évekhez, amikor a külső adósság menedzselése kényszerpályára vitte az egész gazdaságpolitikát. Pozitív tényező az is, hogy az ország sérülékenysége jelentősen csökkent, hiszen a külső források aránya egyharmadnyi lett az adósság finanszírozásában. Az is hatalmas hitelességi tartalék, hogy az ország kint maradt a finanszírozási piacon. Ráadásul extrém alacsony kamat mellett tudunk kölcsönökhöz jutni. 

(...)

Egzaktabb a kép, ha mindezt számosítjuk: a minimálbér 15, a szakmunkás minimálbér 25 százalékkal emelkedett. Négy év alatt ötven százalékkal nő átlagosan a pedagógusok fizetése, az oktatóké, kutatóké pedig 2018-ig 27 százalékkal ugrik meg. Nézzük a »válságágazatot«, az egészségügyet! A szakorvosok és szakgyógyszerészek bére két lépésben 207 ezer forinttal növekszik, az ápolók fizetése pedig 2018-ig 65 százalékkal lesz magasabb. A kormányzati kimutatások alapján időközben 71 kórház megújult, 23 új rendelőintézet épült, 27 új mentőállomás létesült. 

Kétségtelen, hogy most a legnagyobb kihívás a versenyképesség javítása, amely komplex feladat. A kormányzati igyekezet – a hatósági eljárások árai­nak csökkentése, az adók mérséklése, a bürokrácia lefaragása – azonban itt is tetten érhető. 

De a lényeget a végére hagytam. Azt, hogy a harmadik Orbán-kormány gazdaságpolitikájában mára túljutott a »több mint konszolidáció« szakaszán, és ez csakis egy tényezőnek tulajdonítható. 

Amit úgy hívnak: politikai stabilitás.”