Miért is kellene szimpatizálni a sárgamellényesekkel?

2018. december 6. 13:32

Trombitás Kristóf
Mandiner

Utcai rombolással és csőcselékkel sehova nem vezet az út.

Olyan pontosan nem követtem, hogy a magyar jobboldalon belül mennyire figyelik szimpátiával az úgynevezett sárgamellényesek franciaországi zavargásait, de óva intenék attól mindenkit, hogy ebben valami előremutató, pozitív dolgot lásson, mindössze azért, mert Macron szív miatta.

Mi lenne ennek a nyilvánosságnak a véleménye, ha csak a párizsi események tizedrésze történne Budapesten?

A törvényes rend elleni felforgatás általában mindig azoknak jön jól, akik a zavarosban szeretnének halászni, és e tekintetben teljesen mindegy, hogy a Majdanon tüntetnek vagy sárga mellényekben gyújtogatnak.

A csőcseléket különösen nagy sikerrel lehet felbujtani a zavargásokra,

és a franciáknak ehhez a szenvedélyhez nagy érzéke van.

Nem véletlen, hogy már III. Napóleon is felismerte ezt, és sugárutak építésével reagált rá, amely városrendezésnek a modernizáció mellett az is komoly indokot adott, hogy minél szélesebb egy utca, annál nehezebb barikádokat emelni és annál jobban át lehet látni a nemkívánatos fejleményeket. Gyakorlatilag minden olyan hőbörgésre kapható egy átlagos francia, ami nem foglalja magába a hazája hathatós védelmét.

És hivatkozhat itt bárki magasztosabb elvekre, politikai nézetkülönbségekre, azok a szervezett csoportok, amelyek több millió eurós károkat okoznak, műemlékeket rongálnak és stratégiailag fontos épületeket szállnak meg, azok egyszerűen csak rendbontók, akikkel szemben az erőszakszervezeteknek – természetesen a törvény adta kereteken belül – a lehető leghatározottabban fel kell lépnie.

Azért legalábbis egyedi helyzetet teremtene, ha minden alkalommal, amikor valamilyen érdekcsoport sérelmeket szenved el, eltűrnénk, hogy csatatérré változtassanak egy országot.

És még egyszer hangsúlyozom, az ennek szóló szimpátia a magyar politika berkein belül abból eredhet, hogy ad 1., sokan utálják Macront, ezért az ellenségem ellenségei valójában a barátaim; ad 2., és ezt a szocialistákon mérhetjük le,

bármilyen ötletet szívesen ellopnak, amellyel akár csak egy percre is elterelhetik a figyelmet saját inkompetenciájukról.

Sulykolhatjuk eleget, hogy Macron mennyire népszerűtlen és bukott miniszterből lett még bukottabb államfő, de Macron eleve nem volt kiugróan népszerű, csak erről egyszerűen megfeledkezünk. Minden bizonnyal nem lett volna belőle Franciaország elnöke, ha a republikánusoknál nem pattan ki egy előre nem prognosztizálható botrány, amely kiütötte a nyeregből Fillont, s ha nincsenek történelmi mélyponton a szocialisták és az elnökválasztás második fordulójába nem Le Pen kerül. Hiszen a papírforma úgy festett, hogy Fillon mellett valószínűleg Le Pen lesz az, akik közül választhatnak a franciák, és nagy előnnyel győz a republikánus. Igen ám, de minden borult.

Ráadásul Macron még a második fordulóban sem tudott meggyőzően szerepelni. Míg 2002-ben Chirac a szavazatok bőven több mint 80 százalékát szerezte meg idősebb Le Pennel szemben, addig Macron csak 66 százalékkal nyert Marine ellen. Ez még a leadott voksok kétharmadát sem éri el, miközben a francia választópolgárok igen tekintélyes része Le Pennel szemben az ördögre is örömmel szavazna. És ehhez  már csak lábjegyzet, hogy legutóbb majdnem 50 éve volt kisebb a részvétel az elnökválasztás második fordulójában, mint az elsőben.
Szóval a valóság az, hogy Macron népszerűségvesztése egy relatív körülmény, hiszen eleve nem volt miből olyan nagyon veszítenie.

Történelmi véletlenek segítették Macront hozzá a végső elnöki győzelemhez.

Ám a legfontosabb mégis az, hogy a sárgamellényesek közül sokan emlegetik, hogy ők valójában a hatodik köztársaságot szeretnék elhozni, és számukra Macron egyenlő XVI. Lajossal.

Nyilván nem akarják lefejezni, de egy olyan közösséggel, amelyik büszkén vállal bármiben is párhuzamot a jakobinusokkal, egy jobboldalinak az égvilágon semmi dolga sincs a csöndes megvetésen kívül.

Az, hogy recseg-ropog az 1968-as szabályrendszerre felhúzott Európa, üdvös fejlemény. De ez Magyarországon például folyamatos társadalmi felhatalmazással jár együtt, ahol a kormányzó erő maga akarja deklaráltan ezt a világot, keretrendszert lebontani. Utcai rombolással és csőcselékkel viszont sehova nem vezet az út.

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/139762