Őszintén a hajléktalanokról

2018. november 13. 07:53

Szentesi Zöldi László
888

Akad a hajléktalanságnak egy szemérmesen kerülgetett kulcskérdése, amelyről a liberális sajtóban soha nem olvashatunk: tessék mondani, ők mit tesznek magukért?

„Volt egy nekem egy barátom, aki mérhetetlenül sokat ivott. Egyszer megmondtam neki, hogy ne igyon annyit, mert nem lesz ennek jó vége, teljesen leépül, elveszíti a maradék kapcsolatait, a munkáját, végül az életét is. Igazad van – sóhajtott az én barátom, és mintha egyet is értett volna velem.

Aztán másnap ugyanott folytatta, ahol abbahagyta.

Mit is kellett volna még tennem?

Nyilvánvalóan semmit, a döntés az ő kezében van.

Most, amikor a hajléktalanok állítólagos kriminalizálásáról napi rendszerességgel jelennek meg mérhetetlenül ostoba cikkek, mintha éppen a Kárpát-medencében egyetlen sorskérdés volna, a fedél nélküli emberek ügye, és ez az egész ráég a gonosz és lelkiismeretlen kormányra, nem árt néhány apróságot tisztába tenni. Az első ezek sorában, hogy a hajléktalanok túlnyomó többsége szenvedélybeteg, leginkább alkoholista, de jócskán akad drogos is köztük. Hogy az anyag miatt veszítették el önmagukat, vagy fordítva, sokszor eldönthetetlen, de a lényeg, hogy függőségüket rendszerint a sírba viszik magukkal, ez az utolsó, amitől megszabadulnak. Mindez pusztán azért fontos, mert akad a hajléktalanságnak egy szemérmesen kerülgetett kulcskérdése, amelyről a liberális sajtóban soha nem olvashatunk: tessék mondani, ők mit tesznek magukért? Miért nem hagyják abba a piálást, anyagozást? És ha csak sóhajtoznak, összekoldult forintjaikat pedig halálos szenvedélyükre költik, miért is lenne nagyobb felelőssége a társadalomnak, mint nekik, maguknak a saját életükkel kapcsolatban?”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/138543