Miért kellene új jobboldali filozófia? – válasz Babarczy Eszternek

2018. szeptember 20. 09:48

Szilvay Gergely
Mandiner

Kulturális „termelést” és új filozófiákat kér számon a jobboldalon Babarczy Eszter. Egyrészt sok ponton téved, másrészt olyasmit kér számon, amire semmi szükség.

„Res sunt, ergo cognosco, ergo sum res cognoscent”

 

A NER filozófiája után keresgél Babarzy Eszter, de nem találja azt. Legalábbis ez derül ki lapunknak írt cikkéből, azon túl, hogy az is kiderül, hogy lelkesen olvassa Lánczi András naplóját.

A NER filozófiájáról valószínűleg a NER alapító atyái tudnak számot adni, Lánczi András gondolkodásáról pedig maga Lánczi András, akit Babarczy Eszter saját maga is könnyűszerrel megkereshet. De ha Babarczy keres, és valamit mégsem talál, talán én is segíthetek neki. 

Babarczy cikkbéli gondolatfutama azon alapszik, hogy nincs más opció, mint a nyugati, felvilágosult liberalizmus, ez az egyetlen komolyan vehető és megfelelő mélységgel kidolgozott, sőt még hagyománnyal is rendelkező gondolkodásmód a mai nyugaton. Aki ezt balról előzi (SJW-k), azok nem elég mélyek és fragmentáltak; akik meg új, populista jobboldalt hirdetnek, azok megint csak nem elég mélyek, nincs sehol még egy Ernst Jünger sem. 

Nem fogok sorrendben haladni, ámde.

„A Mandinert olvasgatva az a képzetünk támadhat, hogy Milo Yiannopoulos és az alt-right körül kristályosodna az új szellemi elit, de az alt-right protest-mozgalom, nincsenek »tárgyilagos«, »racionális« és filozófiai elképzelései általában az ember szükségleteiről és lehetőségeiről” – írja Babarczy. 

Én nem tudom, hogy támadt ez a képzete Babarczynak, de azt látom, hogy ma a baloldali gondolkodók, közírók, publicisták mind ráfixálódtak arra az elképzelésre, hogy Trumpot az alt-right segítette hatalomba, az új magyar populista jobboldal pedig a magyar alt-right. Mégpedig azért, mert ezek szerint ez odaát sikeres recept volt, plusz idejött Milo és Steve Bannon. Milo érdekes jelenség, nem utálom, de nem is rajongok érte, inkább szkeptikus vagyok vele szemben, de azért örülök, hogy egy ilyen figura is létezik. Csináltunk vele egy interjút, kár lett volna kihagyni a lehetőséget, de ezzel együtt fenntartom azt az álláspontomat, hogy

az alt-right egy speciális amerikai jelenség,

ott is marginális, magyar alt-right pedig végképp nincs, mivel itthon értelmetlen alt-rightot csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes figyelni őket, mint minden más mozgalmat, szellemi mozgolódást is, akár egy-egy fogást eltanulni tőlük, de Babarczy és mindenki más egyszerűen rossz helyen keresgél, amikor a Milo-divatból és a Trump-győzelemből arra következtet, hogy akkor most a magyar jobboldalon alt-right van. Bár tőlem keresgélhetnek rossz helyen, addig sem csinálnak más kárt. De az alt-right nem egyenlő a populizmussal.

Azt a félreértést meg tisztázzuk, hogy a Mandiner az alt-right mozgalom úgymond bástyája lenne: eddig is a legkülönfélébb jobboldali, konzervatív áramlatok képviselőit mutattuk be portrékban, faggattuk interjúkban az amerikai tradicionalistáktól és mainstream jobbosoktól kezdve a brit ateista liberális-konzervatívokon és a német polgári jobboldaliakon át francia konzervatív anarchistákig és melegaktivistából lett kultúrpesszimistákig; nem beszélve baloldali meg liberális nézeteket vallókkal készült interjúinkról, a kilenc éve a legszélesebb spektrumot felölelő véleményszemle-rovatunkról – és magáról Babarczy Eszter nálunk megjelent vitacikkéről. Hogy közben Milót is meginterjúvoltuk? Naná, ezért vagyunk újság. De ő is csak egy interjúalanyunk volt a sok közül. Hiszünk a vélemények sokszínűségében, pont.

Babarczy Eszter kifogásolja, hogy „nem termett új politikai filozófia, nincs olyan szellemi teljesítménye az új populizmusoknak, ami mérhető lenne az élő európai liberális hagyományhoz vagy legalább felérne régi konzervatív bírálóival. Nincs Dosztojevszkij, de még egy Ernst Jünger sem. Nincs egy Heidegger, de még egy Carl Schmitt vagy Leo Strauss sem.”

Az én kérdésem az volna, hogy

miért is lenne szükség új politikai filozófiára? 

Politikai filozófiákkal tele van a padlás. Ha Arisztotelészből és Szent Ágostonból állna ma is a filozófia, az is megtenné. Nem egy kormány vagy egy politikai tábor feladata az, hogy kielégítse a szellemi izgalmakra vágyó értelmiségiek igényeit.

Másrészt: egy négy évre felhatalmazást kapott kormánynak, még ha Nemzeti Együttműködésnek nevezi is rendszerét és korszakos ambíciói is vannak, miért is kellene egy mélységében kidolgozott politikai filozófiára, mi több, ideológiára alapoznia magát? A kortárs feminizmus, a posztmodern iskolák hivatkozhatnak máig Marxra, de a kortárs jobboldal nem táplálkozhat a már meglévő szellemi, filozófiai iskolákból? Lehetséges az is, hogy az új, populista jobboldal egy meglévő világnézeti-filozófiai iskolán belül helyezi el magát, és az érdeklődők könnyen megtalálhatják az „alapító atyákat”, majd a későbbi szerzőket is? Bármelyik jobboldali áramlat híve – legyen angolszász konzervatív, germanofil kereszténydemokrata, újjobboldali forradalmár, tömegekre építő populista, könyvtárszobájába zárkózó elitista, büszke nacionalista vagy áramvonalas globalista valaki –, mindenki megtalálhatja a maga kedvenc gondolatvilágának gazdag szellemtörténetét, utóbbit leszámítva akára tág értelemben vett konzervativizmuson belül is. Nincs égető szükség új politikai filozófiára. Minek? Inkább érdemes a valóságból kiindulnia mind a politikai cselekvőknek, mind a cselekvők elemzőinek. (A filozófiára vágyó felteszi a kérdést, mi a valóság, én pedig Étienne Gilsonhoz utalom, tőle loptam a mottót, ami a felvilágosult Descartes Cogito ergo sumjának a realista helyretétele.)

Ha igaza van Russell Kirknek a tíz konzervatív alapelvben, amelynek nagy részét elég széles spektrumon magáénak vallhatják különféle vérmérsékletű jobboldaliak, beleértve az új populisták jó részét is, és amely szerint létezik egy örök, de legalábbis tartós morális rend, a morális igazságok maradandóak, az emberi természet állandó, a hagyományok pedig tiszteletet érdemelnek, akkor mi másra lehetne alapozni egy mai konzervatív, jobboldali gondolati világot, értékrendet? Nem találunk új, kibontandó igazságot. A civilizáció fennáll pár ezer év óta, az ember alapvető természete nem változott azóta. 

Van például Arisztotelészünk, Ágostonunk, Szent Tamásunk, vagy az újak közül egy Alasdair MacIntyre-ünk (akármekkora óriás, ő is csak egy lábjegyzet az előző háromhoz). Mindig elindulhatunk tőlük, és rájöhetünk arra, hogy már ők megválaszolták a dilemmáinkat. Emellett azt hiszem, az akadémiai filozófusok szakmai ártalma, hogy mindenkin számon kérik a mély gondolati rendszereket. 

„Amúgy is meglepő, ha egy magát konzervatívnak valló filozófus a tizennyolcadik század óta alapvetően liberális európai hagyományt hirtelen érvénytelennek nyilvánítja” – írja Babarczy, hozzátéve, hogy a Lánczi által hivatkozott „természetjog alapvetően liberális hagyomány”.

Nos: szerintem az lenne furcsa, ha egy konzervatív nem nyilvánítaná érvénytelennek a liberális hagyományt.

Hiszen ezért konzervatív, nem pedig liberális.

Az első jobboldaliak, konzervatívok a felvilágosodással és a francia forradalommal, valamint a megszülető liberalizmussal szemben fogalmazták meg magukat - lásd: reakció, így nincs mit csodálkozni a „liberális hagyomány” alapvető kritizálásán.

Ha pedig olyan amerikai gondolkodóknak adok igazat, mint Patrick Deneen (Why Liberalism Failed?; Notre Dame Egyetem, ami épp hazánkba költözteti leányvállalatát), akkor ebből levezethetjük, hogy az emberi méltóság, a hatalmi ágak szétválasztása és a hasonló fogalmak a modern liberalizmus nélkül is vidáman érvényesülhetnek, hiszen középkori eredetűek. Ahogy a racionalitást sem a felvilágosodás találta fel, hiszen az embert az ókortól kezdve a hiperracionális középkori skolasztikáig a legtöbb nyugati filozófia racionális lénynek tartotta. A felvilágosodás csupán túlhangsúlyozta ezt a racionalizmust. 

Vegyük Michael Freeden felfogását az ideológiákról (közéjük sorolja a magát nem ideológiának tartó konzervativizmust is): Freeden rámutat, hogy a különféle gondolkodásmódok között sok átfedés lehet, tehát belőle kiindulva akár még illliberális jobboldaliak is osztozhatnak bizonyos értékekben a liberálisokkal, csak épp lehet, hogy máshogy értelmezik vagy más kontextusba helyezik azokat. Freedent olvasva kiderül, az új jobboldali populizmus miért tartozik mégis egy régi iskolához, még ha esetleg annak egy új ága is, s ezért aztán miért nincs szüksége új filozófusokra és filozófiákra. A szerző szépen levezeti:

a politikai filozófiák, a politikai ideológiák és a politikai pártok nem feltétlenül állnak túl szoros és egyértelmű kapcsolatban.

Egyfajta gyakorlati szabadelvűséget minden további nélkül magáénak tud vallani egy populista, illiberális jobboldali is a filozófiai liberalizmus elfogadása nélkül.

A konzervatív (ideértve most a jobboldali populistát is) nem azért konzervatív, mert minden létező berendezkedést meg kívánna védeni. Ezt hívták egykoron status quo konzervatívnak, ami ugyan a francia forradalom idején érthető és célravezető volt, de ma már inkább értékkonzervatívok vagyunk.

A kommunista status quo sem lett a megvédendő hagyomány része. A hagyomány az a tapasztalat lett, hogy „nem kérünk többet a kommunizmusból”. Ha pedig a liberalizmus feltevései alapvetően tévesek az emberi természettel kapcsolatban – ebben van a legnagyobb vitájuk a konzervatívokkal –, akkor miért kellene a konzervatívoknak megvédeniük az emberi természet liberális felfogását? 

A klasszikus liberalizmus egyes eredményei megtartandók, ezek nélkül nem tudnának működni a mi nyugati társadalmaink és politikai rendszereink, de ez nem jelenti a doktriner liberalizmus kritikátlan elfogadását.

Babarczy láthatóan a felvilágosodás hagyományába sorolja magát; gondolom, ugyanilyen hévvel vitatkozik a felvilágosodást kritizáló feministákkal (jelen vannak a két gender tanszéken is). 

Azt pedig minden nem liberális kikérheti magának,

hogy az emberi méltóságot olyan értéknek tüntessék fel, amit a liberálisok találtak fel.

Ez kissé szűklátókörű elképzelés. A természetjog alapvetően nem liberális hagyomány, hanem, mondjuk úgy, van egy liberális értelmezése is. A Lánczi által hivatkozott, Babarczy által is emlegetett Leo Strauss épp hogy az ókori-középkori, arisztoteliánus-tomista természetjog (természettörvény) mellett tette le a voksát.

A kortárs, főáramú liberalizmus az egész természettörvényen alapuló, természetjogi gondolkodást valami kiszuperált, elnyomó rendszernek tartja. A természettörvény, a természetjog utolsó igazi bástyája – néhány amerikai egyetemi tanáron és legfelsőbb bírán túl – a katolikus egyház. Csak nem a liberális változat, hanem a tomista gyökerű természetjogi gondolkodás bástyája. Ezen kívül ma már mindenhonnan az árad, hogy nincs megismerhető és állandó emberi természet, a valóságot mindenki máshogy interpretálhatja, a posztmodernen túli filozófiák szerint pedig a valóságot, a természetet pedig csak konstruálni tudjuk, ergo: természettörvény, természetjog sincs. (Kiváló természetjog-eszmetörténet Frivaldszky Jánosé, a harmadik fejezet címe: Természetjog a görögöknél. Khm. Az úgynevezett liberális természetjog valahol a kötet kétharmadánál bukkan fel, a leghosszabb fejezet pedig Szent Tamásé. Talán nem kell mondanom, hogy a tomizmus milyen viszonyban a liberalizmussal, Reginald Garrigou-Lagrange tomista teológus például Francót támogatta a maga korában.)

Még egy utolsó megjegyzés. Babarczy szerint „nincs lehangolóbb, mint egy olyan hatalom alatt élni, amely nem képes kultúrát termelni”. Eddig úgy tudtam, hogy a liberálisok szerint nem a hatalom dolga a kultúra „termelése”, legalábbis az utóbbi hónapokban ez árad a baloldali-liberális értelmiségiek kultúrharccal kapcsolatos megmondásaiból. Maradjunk annyiban: régen rossz, ha a kultúrát „termelni” kell – kiábrándítóan haszonelvű felfogás ez. 

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/135848