Az önelégült dölyfösségről

2018. augusztus 19. 17:46

Gágyor Péter
Mandiner

A politikai ellenoldal folyamatos, etikátlan becsmérlése a saját oldal fokozatos leépítésével is jár.

A romlás talán a hangtan szabályainak a semmibevételével kezdődött. Hiszen a beszédünk építkezése, jelentősége és társadalmi szerepe közmegegyezésen (kánonokon) alapul. Társadalmi párbeszédeinknek, a közbeszédnek értelme, értéke a kánonok alapján lehet csak egyetemes.

Kánonok hiányában viszont a közérthetetlenséget közelítgetjük, konok oda nem figyeléssel a félreérthetőségből eredeztető félremagyarázások idézhetjük elő. Ennek veszélye magában hordozza a társadalmi, tudományos, politikai, művészeti öngóljait,

a társadalmi viták leépülését, a meddő vitaképtelenséget.

A zseniális Kodály Zoltán még vette a fáradtságot, s javasolta a kétféle „e” hangunk írásos jelölését. A különbségnek ugyanis értelmező szerepe lehet (van!). Vegyünk egy példát mutatóba a sok közül: értem jöttek, illetve értem a szavad. 

Ma viszont, ha rádiót hallgatunk, tévét nézünk, ennél e könnyen félreértelmezhető „apróságnál” jóval durvább hangtani hibákkal (hangsúly, ritmus, mondatdallam, hangképzés) találkozunk a hivatásos beszélők esetében. A reklámszövegek tolmácsolóit, a nyelvrontás élcsapatát már nem is említem, mert ők valóban deresre vonják, kerékbe törik szépséges anyanyelvünket.

Talán felesleges érzelmi mezőkre tévednünk, csoportok előítéleteit elemeznünk, hogy a rossz pesti szleng, a celebstílus, az sms-hatás, a kommentek terjedése, a vulgáris kifejezések torokhangi képzésének a divatja és a megmondó emberek keresetlen odamondásainak megjátszott őszintesége indította el ezt e nyelv és jellempusztító divatot. A képernyők jóvoltából a nyilvános viták, szónoklatok közben felsejlik ugyan némi összefüggés a kigúvadó szemek, elvörösödő arcok, kidagadt nyaki erek, a torok mélyén képzett hörgő hangok és a nyelvromlásunk lidérces hangtani élményei között, ezekből a jelenségekből mégsem tudunk látleletet összeállítani.

Pusztán a bajt érzékeljük, azt, hogy

valami nincs rendben a beszéd- és viselkedéskultúránkban.

Átkozódni a tömeg zöme általában tud, igét hirdetni azonban csak a kiválasztottak. Hogy a profi megszólalók és a különféle pártok ideológiai üzenetét képviselő „megmondóemberek” sajnos képzetlenek (sőt, tanulatlanok, viszont vakmerőn bátrak), az sajnálatos tény. és ezért esetleges jó szándékaik ellenére is gyakran eltévelyednek a beszéd és olykor az illem nemes művészetében.

Az illem viszonylatában megállapíthatjuk, hogy az illem nem amolyan kispolgári nosztalgia, hanem a társadalmi párbeszéd és együttélés rendszeresen alkalmazható módszertana. Egy korosodó vitapartnerrel szemben annak arcmását bírálni bizony több mint bugyutaság. Hogy a hervadás virágai milyenné alakítják arcainkat, az semmi esetre sem etikai kategória, tehát vitán felül kellene, hogy álljon. Nevetséges volna például Szókratészt reánk maradt, valóban kissé bumfordinak tűnő szoborfejének az arckifejezése alapján a filozófus szellemét elutasítanunk, pusztán azért mert egyik közkedvelt sztárunkra vagy éppen divatos celebünkre, sőt, saját vőlegényi fényképünkre sem emlékeztet az arca. A mi arcaink sorsa is a változás – bizonyítja ezt fogmosás közben a reggeli-esti saját tükörképünk.

Groteszk jelenség médiánkban, hogy társadalmi, nyilvános párbeszédeink színvonala Fischer Sándor és Montágh Imre jelentős beszédpedagógiai munkássága ellenére (a tanulságos videóik megtekinthetők a youtube-on) ide süllyedt. Helyzetünket értékelendő szinte kínálkozik az abszurd hasonlat, mely szerint a tömegközlekedés busz-, troli-, villamos-, vonatvezetői, a hajóskapitányok és a pilóták pár perces halastavi ladikozás nyomán vezetői jogosítványhoz juthatnának. Ki akarna velük együtt utazni, hajózni, repülni? Akkor miért kényszerülünk esténként a képernyők előtt, vagy reggeli ébredezésünk közben elviselni a „profi beszédanalfabétákat”, reklámokban, riportokban, vagy az önjelölt megmondóemberek fül- és szellemkínzó beszédstílusát a vitaműsorokban?

Most nem az a téma, hogy a megmondóemberek mit mondanak. Azt majd a politikai küzdelem értékeli, méri és úgy-ahogy a demokráciákban a helyükre rakja őket a választásokon. Mondanivalójuk önmagukat, pártjukat mérlegeli, teszi értékelhetővé – tehát, párt- és magánügy. Más kérdés az, ahogyan mondják, az illem, a stílus, a közmegegyezett nyelvtani, hangtani kánonok betartása.

A nívótlan beszédstílus ebben az esetben a közönségét, a hallgatóságot értékeli alá

– sőt, manipulálni is akarja, annak valamennyi rossz következményeivel.

Minden nyilvános megszólalás tehát (a mai média szélsőséges feltételei nyomán szinte valamennyi megnyilvánulás elérhetővé válhat, kifejti hatását) etikai hatással rendelkezik, társadalmi tudatot formáló politikai tettekké válhat. Össztársadalmi szempontból felelős mindkét oldal, valamennyi párt és civil szervezet, illetve ezek megmondóemberei a mikrofon mindkét oldalán: nyilatkozók és riporterek egyaránt.

A jobboldal riportereinek és nyilatkozóinak, megmondó embereinek is meg kellene szívelnie Orbán Viktor azon kijelentését, amit a harmadik kétharmados választási győzelme pillanatában tett: „Most kell szerénynek lenni, mert most van mire”. Ez lehetne a hasznos paradigmaváltás jelszava.

Nem könnyű váltás ez. Évtizedekig elsatnyult fórumok, sorok közötti üzenetek kényszere valóban mély nyomokat hagyott a jobboldali értelmiség lelkében és reakcióiban. Váltani azonban győztes helyzetben kell, sőt ez kötelesség. A végvári harcosok összes nyűgét haladó hagyományként viselve eleve nem lehet jövőt építeni.

A politikai ellenoldal folyamatos, etikátlan becsmérlése a saját oldal fokozatos leépítésével is jár,

és az őszintén megfogalmazott üzenetek is leértékelődnek.

Ha köldöküket vakargatva, álboldog elégedettségbe hátradőlnek a jobboldal megmondóemberei, pontosan olyan hiteltelenné válnak, mint ezt politikai ellenfeleikről vélni szeretnék. Ha létezik a kereskedelemben a „win-win”elmélet, a nevezetes jó üzlet szinonimája, ahol „nyer-nyer” minkét partner, akkor az önelégült dölyf a „veszít-veszít” árnyékát hordozza és rombolja le a kiérdemelt jövő lehetőségeit.

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/134433