Magyar Hősök

Péch Géza: '56 fegyvertelen ellenállója és mártírja

2018. augusztus 9. 09:58

Fegyvert nem fogott a kezébe, de önkéntes mentősofőrnek állt, hogy embertársain segíthessen a forradalom napjaiban. Annak bukása után szerepet vállalt az ellenállók összekötésében, ami miatt elfogták és halálra ítélték. Péch Géza bátor volt, magyar hős.

Müller Gabriella írása

 

A Magyar Hősök-sorozatunk eddigi írásait itt olvashatják. A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben készül.

 

A szovjet szuronyok segítségével hatalomra került Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban minden olyan ember félelmet keltett, aki a forradalom és szabadságharc napjaiban magatartásával, tetteivel, gondolkodásmódjával bizalmat keltett, megbecsülést szerzett, és egy közös cél elérése érdekében mozgósítani is tudott másokat.

Péch Géza önkéntes mentősofőrként, majd illegalitásba vonult ellenállóként közéjük tartozott.

Péch 1930. május 7-én született Budapesten Eckhardt Géza néven. Szüleit kisgyermekkorában elvesztette, így nővére és annak férje, Péch Zoltán gimnáziumi tanár nevelte fel. A Műegyetem esti tagozatán tanult, az ötvenhatos forradalom idején szakképzett üzemmérnökként dolgozott az Ikarus Karosszéria- és Járműgyárban. Családot alapított, házassága azonban hamar félresiklott: a folytonos veszekedést 1955-ben válás követte, az édesanyjánál maradt gyermeke elvesztésébe nem tudott belenyugodni. A fiatal apa minden erejével a munkába és a tanulásba menekült, ilyen körülmények között érte a forradalom.

Miután Budapesten 1956. október 23-án eldördültek az első lövések, és Péch látta, ahogyan az emberek a kapualjakban igyekeznek fedezékbe húzódni a szovjet tankok elől, felrémlettek előtte a világháborút követő szovjet megszállás keserű emlékei. Másnap jelentkezett az önkéntesek közé, és

mentősofőrnek állt a VII. kerületi Péterfy Sándor Utcai Kórházban, hogy segíthessen embertársain.

Az orvosok, ápolók és mentősök erőt próbáló, összehangolt munkájára mind nagyobb szükség volt az októberi napokban, de még inkább a november 4-i szovjet támadás után. A Péterfy a legmodernebb kórházak közé tartozott, ahol a helyhiány enyhítésére éppen ekkor szerelték fel az épületegyüttes alatt húzódó pincerendszert, a kórházban megalakult munkástanács támogatásával pedig új, önkéntes mentőosztagokat állítottak fel.

A szétlőtt, használhatatlanná vált mentőautók helyébe a közeli garázsokból kértek gépkocsikat, s noha a mentési munkában való részvétel egyáltalán nem volt veszélytelen feladat, a sofőröket és a beteghordó személyzetet is gyakran az utcáról toborozták.

Péch Géza nem fogott fegyvert a kezébe, a cselekedeteit a jó szándék és az önzetlenség vezérelte.

Szelíd magatartására és bátorságára ma is emlékeznek: „Fáradhatatlanul és önmagát nem kímélve, sokszor golyózáporon keresztül hordta a harcok során sebesült honfitársait. Rögtönözve felszerelt vöröskeresztes zászlós autóján jó néhány golyó lyuggatta helyet lehetett megszámolni. Egyik alkalommal őt is találat érte. Egyik karját érte a szovjet tankból leadott sorozat. Fél kézzel kormányozva a kocsit, még behozta a súlyos sebesültet a kórházba. Az egyik bejáratnál […] kiszólt az ott várakozó betegszállítóknak: vegyétek ki a sebesültet! Ő maga azonban nem mozdult. Majd arra kérte őket, hogy őt is vegyék ki az autóból. A betegszállítók azt hitték, viccel velük” – áll Schimmer József visszaemlékezésében.

A Péterfy-kórházat a „forradalom kórházaként” tartják számon, de a fegyveres ellenállás megtörését követően innen indult útjára az Élünk című illegális lap, és többek között a kórházban összeverődött fiataloknak köszönhetően került sor november 23-án a néma tüntetésre, majd december 4-én nők százainak részvételével egy újabb békés demonstrációra is. Mindezen kezdeményezések a tovább élő politikai ellenállás valójában legkevésbé sem lebecsülendő erejét mutatták a Kádár-kormánnyal szemben, amely egyre keményebben és erőszakosabban reagált minden ellene irányuló tevékenységre.

Péch Géza, bár a harcokba fegyverrel nem kapcsolódott be, határozott elképzelésekkel rendelkezett arról, hogy mi folyik körülötte és miért vett részt mindebben: ahogy sokan mások, ő is remélte, hogy lesz folytatás, és a jogos követelések egy része valóra válhat. November–december folyamán az ország több pontján, Debrecenben, Pécsett, Sopronban és Székesfehérváron is szerveződtek kisebb-nagyobb ellenálló csoportok, ráadásul Bécsben is egymás után alakultak az emigránsokból vagy a kiszökött forradalmárokból álló szervezetek, amelyek bíztak benne, hogy a hazai ellenállók újra egységbe szervezhetők. Az összeköttetés megteremtése céljával hazaküldött futárok Péchhez is eljutottak, aki néhány megbeszélést követően végül nehéz döntést hozott:

ő maga szökött ki Bécsbe, hogy a hazai és külhoni ellenálló csoportok egyeztethessék a célkitűzéseiket és a lehetőségeiket

– az elképzelések és realitások között azonban ég és föld volt a különbség.

Péchet 1957. február 10-én, a gönyűi hajóállomáson tartóztatták le, miközben hazafelé tartott. A vizsgálati fogság nyomorúságos körülményei között is arra törekedett, hogy saját és társai cselekményeit is a lehető legjelentéktelenebb színben tüntesse fel. Péch védekezési stratégiáját azonban a zárkaügynökként mellé ültetett „barát” hamar tönkretette. Az a Harangi Zoltán, akit a felkelők annak idején a Péterfy-kórházban „ávós besúgónak” véltek, őrizetbe vettek, s akinek éppen Péch Géza mentette meg az életét azzal, hogy jóindulatával meggyőzte társait: Harangi politikai fogoly volt, és valószínűleg csak az őt ért légnyomás miatt viselkedik zavarodottan. A sors kegyetlen fintora, hogy a férfi „Kecskeméti” fedőnévvel évtizedeken keresztül valóban a politikai rendőrség egyik leghatékonyabb besúgója volt.

Péch Gézát perének elsőrendű vádlottjaként szervezkedésben való tevékeny részvétel bűntettében, valamint hűtlenség elkövetésében találták bűnösnek: egy nyugati titkosszolgálatok által megbízott és pénzelt, különösen veszélyes mozgalom vezetőjének állították be és halálbüntetést szabtak ki rá. 1958. április 22-én három társával együtt kivégezték. Esetükben azonban nem a forradalomban való részvételt, hanem az újra berendezkedő kommunista hatalommal való szembeszegülést és a kitartást torolták meg.

***

Források és irodalom:

Budapest Főváros Levéltára (BFL)

BFL XXV.4.f. 3676/1957. Fővárosi Bíróság, titkos ügykezelés alól kivont perek iratai, Péch Géza és társai ügye

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL)

ÁBTL 3.1.2. (Munkadossziék)

M-30518/6. „Kecskeméti”

ÁBTL 3.1.9. (Vizsgálati dossziék)

V-142229. Péch Géza és társai vizsgálati anyaga (1–20. kötet)

Kiss Réka–M. Kiss Sándor: A csalogány elszállt. Tóth Ilona tragikuma. Budapest, Kairosz, 2007.

Lambrecht Miklós: Az önkéntes mentőszolgálat. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 192. számú interjú. http://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/oha/lamment.htm, 2018.07.13.

Oláh Vilmos: A forradalom kórháza, A Péterfy kórház orvosának visszaemlékezése az ’56-os eseményekre. Somorja, Méry Ratio, 2006.

Schimmer József: A Géza. Polísz, 2006/99.

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/133974