Uniós viták

Magyarország felismerte a történelmi változást – Varga Judit uniós államtitkár a Mandinernek

2018. június 23. 07:53

„Mi határokat védünk, kerítést építünk”, a döntéseinket pedig „kötelessége az Európai Uniónak tiszteletben tartani” – mondja Varga Judit a Mandinernek. Az uniós kapcsolatokért felelős államtitkár szerint a kettős mérce továbbra is érvényesül Nyugat-Európában. Az államtitkárt a Sargentini-jelentésről, az uniós költségvetésről és a migrációs vitákról is kérdeztük. Varga Judit elmondja: a Néppárton belül „vannak, akik üveggyöngyökért árulják az egy pártszövetségen belül elvárható szolidaritást”.

Varga Judit, a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokért felelős államtitkára lapunknak többek között arról beszél:

– a Bizottság az új költségvetési tervekkel a jól teljesítő országokat bünteti;

– a kettős mérce átitatja a gondolkodást Nyugat-Európában;

– a magyar kormány már elvégezte a feladatát az illegális migráció elleni küzdelemben;

– Magyarország nem rosszabb bármelyik tagállamnál a jogállamiság terén;

–Judith Sargentini Magyarország-jelentéstevő nem volt hajlandó fogadni őt;

– a nyugatiakat frusztrálja, hogy Magyarország képes volt felismerni, hogy megváltozott a világ körülöttünk, négyszemközt pedig elismerik Orbán politikáját;

– vannak néppártiak, akik nem szolidárisak a magyar kormánypárttal;

– sok uniós politikus  kizárólag a nyugati lapok alapján alakítja ki véleményét Magyarországról.

***

 

Két európai ügyekkel foglalkozó államtitkárság is van a Miniszterelnökségen. Az egyik önhöz tartozik, a másik pedig Takács Szabolcshoz. Kit hívjon az ember, ha a magyar kormány Európa-politikájára kíváncsi?

Erre a „Kissinger-kérdésre” számítottam. Az uniós politikák kialakításáért és koordinációjáért Takács Szabolcs felelős, aki alapvetően a tartalmat fogja előállítani. Az én feladatom, hogy a kialakított álláspont minél szélesebb körhöz eljusson. Az uniós döntéshozatalban rengeteg szereplő van, akikhez a rendes ügymenet során egyetlen államtitkár nem biztos, hogy el tud jutni. Az új kormányzati struktúrában az eddigieknél is

kiemeltebb figyelmet szentelünk az európai uniós ügyeknek, amelyek hatással bírnak a hazai döntésekre is.

Szükség van tehát arra, hogy a kapcsolati hálónkat megfelelően ki tudjuk építeni. Én például olyan területen is szeretnék jelen lenni, amely nem a klasszikus uniós tanácsi szféra, gondolok itt az Európai Parlamentre vagy az Európai Bizottságra. Nagyon fontos a regionális együttműködés és a bilaterális kapcsolatok erősítése is. Ehhez az is hozzá tartozik, hogy a Budapestre akkreditált uniós tagállamok nagyköveteivel egy fokkal szorosabb kapcsolatra törekszünk, hogy nekik is jobban el tudjuk magyarázni, hogy mit, miért csinálunk az EU-ban.

„Nemzetközi színterén a magyar uniós politika új arca lehet” – ezt a főnöke, Gulyás Gergely nyilatkozta a Mandinernek adott interjújában önről. Az államtitkári kinevezése előtt tíz évig az Európai Parlamentben dolgozott. Mit csinált ott?

Igen, közel tíz évet töltöttem Brüsszelben. Alapvetően uniós szakpolitikákkal foglalkoztam, hiszen a Fidesz európai parlamenti delegációjánál voltam szaktanácsadó. Áder János elnök úrnál kezdtem dolgozni, akit még 2009-ben európai parlamenti képviselővé választottak. A környezetvédelmi bizottsági munkáját segítettem. Az uniós döntéshozatal és a rendes jogalkotási eljárás mindennapjait követtem és igyekeztem a magyar érdekeket minél inkább érvényesíteni. Ez nagyon felemelő és testhezálló feladat volt, hiszen mindig is szerettem külföldiekkel kapcsolatban lenni és ezzel együtt a munkám során a magyarságomat és a magyar érdekeket is közvetíthettem feléjük. Ez egy olyan munka volt, ahol az ember a magyar álláspont ismeretében megpróbálja úgy befolyásolni az uniós döntéshozatalt a jogszabályok megalkotása szintjén, hogy a végeredmény hazánk számára kedvező legyen. Esetemben főként klíma- és energiapolitikai, illetve környezetvédelmi kérdésekről volt szó. Ezek a területek az uniós jogalkotás tetemes részét képezik, tehát ez alatt a kilenc év alatt nagyon sok rétegét, szereplőjét megismertem az uniós döntéshozatalnak.

Múlt héten került sor az első tematikus, európai uniós ügyekkel foglalkozó kormányülésre. Kik vettek részt ezen az ülésen és miről volt szó?

A kormány tagjai, valamint a két uniós államtitkár vettek részt rajta. A jövő heti európai uniós csúcsra való felkészülés jegyében zajlott a kormányülés. De szó volt az Európai Parlamentben napirenden lévő Sargentini-jelentésről is.

Gulyás Gergely a múlt heti kormányinfón kijelentette, hogy elfogadhatatlan az Európai Bizottság által előterjesztett uniós költségvetési javaslat. Mi a problémájuk a javaslattal?

Az egyik probléma, hogy az egy politikai költségvetés, és az Európai Bizottság a szerződések őreként való fellépése helyett politikai programot hirdetett meg. A másik probléma, hogy a költségvetés azokat a tagállamokat próbálja büntetni, amelyek az elmúlt években az uniós forrásokat megfelelően, szabályosan felhasználva, a gazdasági növekedésre fordítva jó tanulókká váltak, és bebizonyították, hogy a kohéziós pénzek felhasználásával tudnak fejlődni. Ez a javaslat éppen ezt a felszálló ágat próbálja most derékba törni.

A jól teljesítő országokat bünteti és tőlük csoportosít át pénzt

olyan országok irányába, amelyek sokkal régebb óta tagjai az Európai Uniónak, viszont az eddigi támogatásokat nem tudták hatékonyan beépíteni a saját gazdaságuk fejlesztésébe. Ezt nem tartjuk igazságosnak. Az is problémás, hogy ezzel újabb törésvonalat hoznának létre a keleti és a déli tagállamok között. Pedig mindenki abban lenne érdekelt, hogy a kohéziós politika a saját, eredeti célkitűzései szellemében működjön. Ez azt jelenti, hogy a kevésbé fejlett régiókat kell segíteni, hogy az egyes területek közötti gazdasági különbségek csökkenjenek, s ezáltal az egész unió sikeresebb legyen. Ezt az alapvető elvet az új költségvetési javaslat nem tartja tiszteletben.

Brüsszel technikai változásokkal indokolja azt, hogy kevesebb pénzt kapna Közép-Európa, és többet Dél-Európa. Változtatnának ugyanis a forráselosztási képleten. Az egy főre jutó GDP mellett szerephez jutnának más szociális-társadalmi mutatószámok is, például a fiatalkori munkanélküliek aránya, a befogadott menekültek száma, valamint a széndioxid-kibocsátási ráta. Menet közben lehet a játékszabályokon módosítani?

Egyelőre a GDP az egyetlen olyan objektív mutató, ami alapján ezeket a kohéziós pénzeket igazságosan el lehet osztani.

És az új szempontokról ki fog dönteni?

Az új szempontokról a tagállamok fognak dönteni egyhangúsággal.

Pont azon megy a vita, hogy kell-e ehhez egyhangúság vagy nem.

„Nothing is agreed, until everything is agreed” – tartja a mondás. Mindig úgy tárgyalnak a nagy költségvetési csomagokról, hogy amíg a politikailag kiemelt területeken nem születik egyhangú döntés, addig a részletekben sem fogunk tudni megegyezni. A csomag minden eleme összefügg egymással. Az adott tárgyalási pillanat kérdése lesz, hogy melyikből érdemes engedni. 

Guy Verhofstadt sem maradt szótlan a vitában. Egy HVG által szemlézett írásban a következőt írja: „elfogadhatatlan, hogy az uniós adófizetők pénzét olyan illiberális elitek presztízsprojektjei nyeljék el, akik egyébként gátlástalanul pusztítják épp azokat a demokratikus intézményeket, amelyekre Európa épült”. Megszólítva érzik magukat?

Jól illeszkedik a nyugat-európai liberális sajtó mantrájába, hogy az úgynevezett demokratikus értékekre hivatkoznak. Ilyenkor érdemes visszakérdezni, hogy mondjanak már egy konkrét példát, ahol különbözik Magyarországon a demokrácia a belga vagy a holland demokráciától. Nemrég beszélgettem egy holland képviselővel és felvetettem neki, hogy igaz-e az, hogy Hollandiában készül egy törvénytervezet, ami a népszavazás intézményét szeretné megszüntetni. Azt mondta igen. Nagy önbizalommal magyarázta, hogy soha nem tartozott Hollandia demokratikus hagyományaihoz a népszavazás. Megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha Magyarországon mi is így döntenénk; szinte biztos, hogy jelentés készülne ellenünk. Erre nem tudott mit válaszolni. Látszik, hogy

a kettős mérce folyamatosan átitatja a gondolkodást Nyugat-Európában.

Ez ellen mi mindig küzdöttünk, európai parlamenti képviselőinken keresztül és a Tanácsban is. A legjobb módja a sztereotípiák leküzdésének, ha az európai politikusok ellátogatnak Magyarországra és saját szemükkel győződnek meg róla, hogy nálunk semmivel sem jobb vagy rosszabb a demokrácia állapota, mint akár Németországban, Hollandiában vagy Belgiumban.

A jogállamiság kérdését nem csak Verhofstadt firtatja, hanem az Európai Bizottság is. A Bizottság költségvetési javaslata ugyanis nem csupán a számokon vágna, hanem jogállamisági klauzulához kötné a fejlesztési források lehívhatóságát is.

Az alapszerződés 322-es cikkelyére alapozott, úgynevezett kondicionalitás rendeletet sok tagállam vitatja, hiszen ezzel az Európai Bizottság túlterjeszkedve saját hatáskörén, a Szerződések megkerülésével hatásköröket akar elvonni a tagállamoktól. Minősített többséggel ilyen döntéseket nem lehet meghozni. Ilyen felvetésről pedig kizárólag az Európai Tanács szintjén, egyhangúsággal lehet csak dönteni.

A Bizottság szerint erre azért van szükség, mert több közép-európai országban – főleg Magyarországon és Lengyelországban – romlottak a demokratikus, jogállami viszonyok, amelyek egyébként az uniós források átlátható és szabályos felhasználásának az alapját is képzik. A legfrissebb hír az uniós források felhasználásával kapcsolatban az, hogy százmilliárd forintot vissza is fizettetne az Európai Bizottság Magyarországgal, arra hivatkozva, hogy szabálytalanul használtuk fel ezeket az uniós forrásokat. Ebben mi a kormány álláspontja?

Szeretnék éles különbséget tenni az Unió többéves pénzügyi keretterve, amihez próbálnak egy kondicionalitás klauzulát fűzni, illetve az uniós pénzek felhasználásnak az ellenőrzésére kialakított, már létező mechanizmusok között. Uniós rendeletek szabályozzák azt, hogyha nem volt szabályos a források felhasználása, azt milyen úton lehet visszakövetelni. Megvan annak a megfelelő eljárásrendje az Unióban, hogyan kell a pénzek felhasználását ellenőrizni. Erre megvannak a megfelelő szervek, és ezek végzik a tevékenységüket. Nem kell újra feltalálni a kereket.

A fejlesztési források déli államok felé történő átcsoportosítása mellett azzal is érvelnek, hogy ezek az országok jobban ki vannak téve a migrációs nyomásnak, ezért több pénzre van szükségük. Hasonlóan érvelt korábban a magyar miniszterelnök is, amikor felvetette, hogy a kerítésépítés költségeibe szálljon be az Európai Unió.

Itt is látszik a kettős mérce. Amikor a migráció kapcsán szolidaritásról beszélnek, akkor azt nem veszik figyelembe, hogy

a magyar kormány a védelem terén már megtette a megfelelő intézkedéseit.

Rengeteget áldoztunk az illegális bevándorlás elleni küzdelemre, és amikor ennek elkérjük az árát, akkor már nem hajlandóak ugyanazt az elvet alkalmazni. Az pedig elfogadhatatlan, hogy elveszik az egyébként jól teljesítő országoktól a kohéziós pénzeket, azért, hogy azok egy másik ország elhibázott migrációs politikájának az orvoslására szolgáljanak. 

Felmerült egyébként az az ötlet is, hogy mi lenne, ha a tagállamok annyival emelnék a befizetéseiket, ami ellensúlyozni tudná a Brexit miatti veszteségeket. Magyarország korábban fel is ajánlotta, hogy kész többet fizetni az uniós közös kasszába.

Igen, ha mindenki vállalja, hogy arányosan többet fizet be. Tudomásul kell venni, hogy kisebb lesz a torta, de arányait tekintve ne kapjunk kevesebbet. 

És a nyugat-európai országok? Ők is készen állnak arra, hogy a Brexit miatti kiesést pótolják?

Most lesz az első olyan uniós csúcs, ahol az MFF-ről (szerk.: többéves pénzügyi keret – az Európai Unió többéves költségvetése) az állam- és kormányfők tanácskozni fognak, így az egyes tagállamok álláspontjáról most korai lenne nyilatkozni, de már több helyről hallottam ezt a nyitottságot. Egyes nettó befizetők ugyanakkor elzárkóznak a tagállami befizetések növelésétől. 

Hétfőn fog szavazni a LIBE bizottság a Sargentini-jelentésről. Mi a véleménye a jelentésről?

Végtelenül elfogultnak tartom a jelentést, de a megszövegezéséhez vezető eljárás különösen méltatlan. Sokkal jobban figyelhetett volna a jelentéstevő a tisztességes eljárás garanciáinak betartására, a tartalom tekintetében pedig arra, hogy igényes és korrekt jelentés szülessen. A tervezet olyan rég lezárt, évekkel ezelőtti ügyeket hánytorgat fel, amelyek a megalkotóik szerint „azonnali, közvetlen veszélyt” jelentenek a magyar demokráciára nézve. Ezek a szabályozási kérdések azonban már több évvel ezelőtt megnyugtatóan, a megfelelő kötelezettségszegési eljárások keretén belül elrendeződtek, hiszen Magyarország intelligens, kulturált dialógust folytatott az Európai Bizottsággal. Ez a bevett gyakorlat az Európai Unióban. Ha megnézzük a kötelezettségszegési eljárások számát, Magyarország a középmezőnyben van.

Se rosszabbak, se jobbak nem vagyunk az eljárások számát tekintve, mint más tagállamok.

Hadd említsem meg azt is, hogy az is egy fokmérője a jogállami működésének, hogy amikor egy kötelezettségszegési eljárás végén megszületik az Európai Bíróság ítélete, azt hogyan hajtja végre az adott tagállam. Vannak olyan országok, amelyek ötven végrehajtatlan ítélettel élnek, és inkább fizetik a bírságot, mint hogy eleget tegyenek az Európai Bíróság döntésének. Ezekről nem esik szó a jelentésben. A jelentés időbeli hatálya is problémás, mert úgy beszél a jogállamiság közvetlen veszélyének fennállásáról, hogy évek óta lezárt ügyeket említ. Hasonlóképpen elfogultnak tartjuk azt is, hogy amikor külsős szervezetek véleményére hivatkozik, akkor annak csak a kritikus részeit említi, azt viszont nem teszi hozzá, hogy egyébként annak a véleménynek a hatvan százaléka pozitívan nyilatkozik az adott kérdésben. 

Számos módosító érkezett a jelentéshez. Tovább szigorodhat a szöveg?

A benyújtott 263 módosító nagy részét a magyar képviselők, a Fidesz delegáció tagjai nyújtották be. Gál Kinga, Szájer József és Járóka Lívia fideszes európai képviselők arra törekedtek, hogy az egyensúlyt valahogy megpróbálják helyreállítani. Sajnos a jelentéstevő egyáltalán nem volt korrekt az eljárása során, hiszen tartalmilag egyáltalán nem vette figyelembe a magyar módosítókat. Ráadásul sok néppárti javaslatot olyan fényben tüntet fel, mintha azok még tovább szigorítottak volna a javaslaton. Ezért le is vetette Gál Kinga a nevét az adott módosítókról, hiszen azok nem tükrözik azt az akaratot, amit a módosító benyújtása során képviseltek. 

Az előbb említette az eljárási garanciákat, amiket ön szerint megsértett Sargentini. Tudna erre konkrétumot mondani?

A magyar hatóságokat a jelentéstevő, aki egy éve, 2017 júliusa óta dolgozik a jelentésen, hivatalosan nem kereste meg, nem járt Magyarországon hivatalos delegációval úgy, hogy beszélt volna a magyar kormány képviselőivel. Zárt ajtók mögött konzultált a kiválasztott NGO-kal és egyéb szervezetekkel, viszont azoknak a beszélgetéseknek a jegyzőkönyvét nem adta át az érintett fél számára, így nem tudtunk rá reagálni. Amikor pedig a magyar kormány benyújtotta a hatvanoldalas észrevételeit, amelyben a jelentéstervezet minden egyes paragrafusát tételesen cáfoltuk, arra még annyit sem válaszolt a jelentéstevő a magyar államot képviselő diplomatáknak, hogy köszöni szépen az észrevételeket. A LIBE bizottságban egy év alatt kétszer tizenöt perc állt rendelkezésére a magyar külügyminiszternek, hogy elmondja a magyar álláspontot, de ez sem meghívás volt, hanem mi kértük, hogy hadd legyünk jelen. Ha megnézzük a nemzetközi egyezményeket és próbálunk egy minimális közös nevezőt találni, hogy mik az általános garanciák egy eljárásban, hogy mik a tisztességes eljárás feltételei, ezeknek pont a LIBE bizottság nem felelt meg. Nem biztosítja a másik fél tisztességes meghallgatását, tehát az „audiatur et altera pars”, „hallgattassék meg a másik fél is” elv egyáltalán nem érvényesült az eljárás során.

Többszöri, udvarias megkeresésemre engem sem fogadott Sargentini asszony.

Ez azért aggályos, mert ha egy ilyen fontos jelentést készítünk, amelynek következményei lehetnek egy tagállamra nézve, akkor illendő lenne, hogy legalább az Európai Parlament, amely fennen hangoztatja ezeket a demokratikus értékeket, a jogállamiságot, az eljárási garanciákat, legalább a saját jelentése elkészítése során figyelemmel lenne ezekre. Ha az Európai Parlament egy ilyen jelentéshez adja a nevét, akkor az egész intézmény hitelessége kerül veszélybe. 

Hétfőn milyen eredményre számít a szavazáson? Milyenek a bizottságon belüli erőviszonyok?

Felvilágosult optimista vagyok, tehát tudom, hogy a LIBE szavazásnál nem számíthatunk semmi jóra.

Pedig a LIBE-nek néppárti képviselői is vannak. Már ők sem állnak ki önök mellett?

A Néppárt önmagában nem elég. A hatvan fős bizottságban tizenhét néppárti képviselő van. Az Európai Konzervatívok Szövetségének pedig hat képviselője van. Ha ezeket összeadom, az még mindig csak huszonhárom főt tesz ki, ami nem elég a bizottsági többséghez. A LIBE bizottság egyszerű többséggel fog dönteni a jelentésről, úgyhogy, ha matematikailag nézem, semmi esélyünk nincs. De ez nem változtat azon, hogy az EPP-nek is vannak olyan tagpártjai, erős kisebbségben, akik üveggyöngyökért árulják az egy pártszövetségen belül elvárható szolidaritást.

A jelentésről nem csak a LIBE bizottság fog szavazni, hanem ősszel az Európai Parlament plenáris ülése is. Ott mi a helyzet?

Pont erre a szeptemberi szavazásra fókuszálunk. Ott a leadott szavazatok kétharmada kell, hogy összejöjjön a hetes cikkely megindításához. Itt optimistább vagyok, és a mostani tevékenységemnek is a nagy részét az teszi ki, hogy minden meghatározó delegáció-vezetővel, fajsúlyos képviselővel beszélgessek, és előadjam az érveinket. Sokszor nagyon értelmes beszélgetés, valódi dialógus alakul ki. Látszik, hogy nagyon sok képviselő, aki kulcspozícióban van, nincs képben a részleteket illetően. Ugye

Magyarországot sokan úgy ismerik, hogy elolvassák Le Monde vagy a Le Soir aktuális számát,

amiből nem a valós kép rajzolódik ki, hanem egyfajta párhuzamos valóság, egy kreált valóság. Személyes élményeim is vannak ezzel kapcsolatban. A kilenc év alatt ugyanis nagyon sok nyugat-európai barátom lett. Sokan már úgy nyilatkoznak rólunk, mintha ismernének minket, mert egy idő után az olvasás élmény egybemosódik a saját tapasztalással, és már nem tudja megkülönböztetni, hogy mi az ő valós tapasztalásán alapuló véleménye, meg mi az, amit egyébként a mindennapok során elolvasott az újságban. A médiában megjelent „hírek” köszönő viszonyban sincsenek azzal, hogy Magyarországon milyen a helyzet. Ez ellen nagyon nehéz küzdeni, hiszen ezek a prekoncepciók, ezek a nem valóságon alapuló élmények uralják nagyon sok európai parlamenti képviselő véleményét.

A leadott szavazatoknak a kétharmada kell a szeptemberi parlamenti plenáris ülésen a jelentés elfogadásához. Ezzel a néppárti képviselők viszont tudnak majd trükközni. Ha például nem mennek be szavazni, akkor a szocialisták, liberálisok, zöldek, akik viszont egészen biztosan ott lesznek, simán többségbe kerülnek. Tehát nem elég, hogy a néppártiak nem támadnak minket, az is kell, hogy a szavazáson részt vegyenek, és mellettünk szavazzanak. 

Ami a számokat illeti, ahogy mondta, a leadott szavazatok kétharmadáról beszélünk, ezért nagyon fontos, hogy mekkora lesz a részvétel aznap. Tehát nem az összes képviselőnek a kétharmadát, hanem a leadott szavazatoknak a kétharmadát kell figyelembe venni. 

Igen, de a Néppárt messze nem egységes Magyarország-ügyben. Több olyan néppárti politikus is van, akik már konkrétan a Fidesz Néppártból való kizárását szorgalmazzák. Itt a benelux és skandináv képviselőkre gondolok elsősorban. Ők keresztbe tudnak tenni a szavazáson.

A Néppártot tekintve – korábbi megjegyzésemet fenntartva – azért ne legyünk aránytévesztésben. A Benelux-államokból, valamint a skandináv államokból származó néppárti képviselők önmagukban kisebbséget alkotnak az Európai Néppárt frakciójában. Ne tévesszük szem elől a nagy delegációkat. A spanyolt, a németet, az olaszt és a franciát, amelyek többé-kevésbé egységesen sorakoznak fel mögöttünk. Szögezzük le azt is, hogy a Fidesz az Európai Néppártnak az egyik legerősebb tagja. Tehát megnyugtatok mindenkit, ha a nagyobb delegációkat és a Néppárt magját nézzük, akkor nincsen semmi probléma. Egyébként találkoztam a magyar kormány nagy kritikusával, Frank Engel luxemburgi képviselővel is és személyesen jól elbeszélgettünk. Ez is jellemző egyébként az európai politikára: ami átcsorog ide a sajtón keresztül, az szintén köszönő viszonyban nincs azzal, amit egyébként kint a személyes kapcsolatokon keresztül az ember tapasztal. Rengeteg minket kritizáló képviselő bevallotta, hogy nem ismeri a jelentés részleteit. Amikor az ember odamegy hozzájuk, hogy akkor beszéljünk a roma stratégiánk sikerességéről, mert azt is ugye kritizálja Sargentini, és az Alapjogi Ügynökség legfrissebb riportját elé teszem, ahol tizenöt pontból tizenkettőben dicsérik a magyar intézkedéseket a roma integráció ügyében, akkor meglepődnek. De ott van az antiszemitizmus elleni küzdelmünk sikeressége is, amelyet nem mi, magyarok híresztelünk, hanem az izraeli miniszterelnök vagy például a Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség. Amikor az ember ezeket a tételes cáfolatokat a bírálói elé tárja, akkor

azért legalább egy személyes döbbenetet el lehet érni.

Ebből is nagyon jól látszik, hogy ez a jelentés olyan, mint a Tanú című filmben a vádirat, aminél az se nagy baj, ha összekeverik az ítélettel, hiszen a kettő ugyanaz. Tehát itt a LIBE bizottság jelentéstevője, Judith Sargentini és szövetségesei már előre eljátszották a vádló szerepét, de ők a bírák is egyben, védőügyvédet viszont nem biztosítottak nekünk ebben az eljárásban, a garanciákat pedig nem vették figyelembe.

Említette az előbb, hogy következményei lehetnek a jelentésnek. Ez a jelentés a hetes cikk első bekezdése szerinti eljárásban készül. Viszont a tagsági jogok korlátozására a hetes cikk második bekezdése szerinti eljárás keretein belül van lehetőség, tehát például a szavazati jogunkat csak akkor függeszthetik fel, ha az eljárást az Európai Bizottság vagy a tagállamok egyharmada kezdeményezi, itt viszont a kezdeményező az Európai Parlament. Milyen következményei lehetnek a jelentésnek így? Azon kívül, hogy születik egy Magyarországot bíráló sokadik jelentés.

Örülök, hogy említi ezt, mert még a LIBE bizottság tagjai sincsenek egyébként mind tisztában ezzel. A tegnapi ülésen is – egyébként kávé helyett érdemes bemenni egy-egy ilyen ülésre – az egyik szocialista véleményvezér tette fel ezt a kérdést a bizottság nyilvánossága előtt, hogy akkor mi is a különbség a két bekezdés között. Sajnos arra nem képes a minket vádló képviselő, hogy legalább utána olvasson, mit is írnak az Szerződések. A hetes cikkely első bekezdése csak a veszély fennállásának a megállapításáig és az adott tagállam alaposabb monitorozásáig terjedhet, a hetes cikkely második bekezdésének az elindítására pedig, ahogy mondta, az Európai Parlament nem jogosult. Úgyhogy ez egy fontos különbség, de a helyzet komoly, és mi a megfelelő komolysággal állunk hozzá. Az én feladatom az, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy a személyes meggyőzés, az alapos lobbitevékenység során rávilágítsak az ellentmondásokra, hogy elmondjam, 

semmivel sem vagyunk jobbak vagy rosszabbak jogállamiságot tekintve, mint bármelyik más uniós tagállam.

Ráadásul arra vannak a megfelelő mechanizmusok, a dialógus az Európai Bizottsággal, a kötelezettségszegési eljárások és sorolhatnám a számtalan meglévő jogi eszközt, hogy az adott problémákat kiküszöböljük. Mi mindig nyitottak voltunk a Bizottsággal való párbeszédre, ezért az ilyen eljárásokra semmi szükség. 

Azért valami oka csak van annak, hogy Magyarországgal szemben indult meg az eljárás, és nem mondjuk Finnországgal szemben. 

Politikai nézeteltérés van a háttérben. Sokan nem hajlandóak elfogadni azt, ahogyan a magyar kormány az Európai Unióban felvállalja a véleményét. Nézzük meg a migrációs politikánkat. 2015-ben mi mondtuk ki először, hogy külső határaink védelme a legfontosabb. Nem tettünk semmi mást, mint schengeni kötelezettségeinknek eleget téve az unió külső határát megvédtük. Ez, hogyha tömeges migrációval állunk szemben, fizikai védelmet is jelent. Mi voltunk a fekete bárány. Mára a külső határok védelme már a mainstream európai politika. 2018-ra már mindenki a határok védelméről beszél, a beáramlás külső dimenziójának, a migráció okainak a kezeléséről. Négyszemközti beszélgetésen egyébként már a külföldiek is elmondják, hogy igen, Orbán Viktor volt, aki először, 2015-ben felismerte azt a történelmi pillanatot, hogy itt más európai beszédre van szükség. Én azt látom, hogy a Sargentini-jelentés és az egész hetes cikkelyes eljárás mögött az a nyugat-európai frusztráció áll, hogy

nem bírják elfogadni, hogy itt van egy ország Közép-Európában, amely képes felismerni a történelmi helyzeteket,

hogy megváltozott a világ körülöttünk és más válaszokat kell adni a kihívásokra. 

Mi a helyzet a dublini menekültügyi rendszer reformjával kapcsolatos bizottsági előterjesztéssel? Ez a javaslat vezetné be az automatikus áthelyezési mechanizmust, magyarul a kvótát.

Az elmúlt félév során kirajzolódott az a politikai kép, miszerint már egyre kevesebben támogatják a kötelező elosztási rendszert. A korábbi menetrend szerint a jövő heti uniós csúcson kellett volna elfogadni a dublini reformot. De a folyamatok ezzel ellentétesen hatottak. Az egyértelmű, hogy a migráció kérdését csak a legmagasabb politikai szinten lehet kezelni, tehát ebben az ügyben kizárólag egyhangúsággal lehet dönteni. Láttuk, hogy amikor megpróbálták megerőszakolni a rendszert, és egy minősített többségi döntés szintjére hozták le a korábbi kvótahatározatot, annak meg is lett a következménye: senki nem hajtotta azt végre maradéktalanul. Magyarország álláspontja egyértelmű. Mi megmondtuk, hogy nem kérünk a kötelező kvótákból, mi a határok védelmére és a bevándorlási politika külső dimenziójára akarunk koncentrálni. Jó hír, hogy Ausztria, aki júliustól átveszi az Unió soros elnökségét, szintén ezen a véleményen van.

De az új olasz kormány például támogatná a kvótákat.

A mi részünkről az elutasítás elvi kérdés. Olaszországba rengeteg migráns érkezett az elmúlt években, számukra praktikus kérdésként jelentkezik a probléma. Ugyanakkor már Olaszország sem a kötelezők kvóták mellett áll ki, hanem a már hozzá érkezett 600 ezer bevándorlót szeretné valamilyen módon szétosztani az Unióban. Az alapvető kérdés náluk is az újabb bevándorlók beáramlásának megakadályozása. A legfontosabb azonban az, hogy egyhangúság nélkül nem lehet sikeres az európai uniós bevándorlás politika. Mi határokat védünk, kerítést építünk, más tegyen azt, amit a saját társadalmi és geográfiai helyzetében a legmegfelelőbb formának tart. A miniszterelnök hétvégi beszédében, Kohl kancellár temetésének egy éves évfordulója alkalmával elmondta, hogy nem kompromisszumra van szükség az európai migrációs politikában, hanem toleranciára. Ez nagyon fontos különbség. Hiszen senki nem követelte azt meg, sehol nem volt felírva az unió bejáratára, amikor beléptünk, hogy saját kulturális identitásunkat fel kellene adnunk, amikor ehhez a „klubhoz” csatlakozunk. Magyarország úgy képzeli a jövőjét, hogy nem kér a bevándorló tömegekből.

Ezt a döntésünket kötelessége az Európai Uniónak tiszteletben tartani.

Nem írtunk alá semmilyen megállapodást, ahol erről a jogunkról, erről a szuverenitási kérdésről lemondtunk volna. Azt elvárni egy tagországtól, hogy adja fel identitását, történelmi szemléletét, nem tisztességes. Mi nem bántjuk őket, amiért beengedik a tömegeket, tegyék azt akármilyen megfontolásból, akármi legyen az az ok, amiért ők másként állnak a migrációs kérdéshez. Viszont cserébe azt várjuk el, hogy ők is tartsák tiszteletben azt, hogy mi hogyan állunk ehhez a kérdéshez. Európa határait pedig igenis meg kell védeni. Erre még a tengeri országoknak is képesnek kell lenniük a 21. században.

Fotók: Földházi Árpád

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/131489