Nem az iszlámmal, hanem Európa belső ellenzékével állunk harcban

2018. február 14. 11:33

Írta: Szalma György

Nem a muszlim vallással és a nálunk élő tisztességes muszlim emberekkel vívunk harcot. Azokkal állunk szemben, akik egy saját hagyományainkkal szemben álló ideológiát akarnak ránk kényszeríteni.

A minap jelent meg Gacsályi Sára kolléganőmmel írt közös anyagunk, amelyben magyar muszlimokat szólaltattunk meg, az áttérés, a mindennapok témáit jártuk körül. Szerettem megírni, szeretek érdekes emberekkel beszélgetni, szeretek új nézőpontokkal, vallásokkal, világnézetekkel megismerkedni akkor is, ha egyébként az enyém helyességéről teljesen meg vagyok győződve, ami szilárdan katolikus és jobboldali.

Az azonban meglepett, hogy politikai oldaltól függetlenül, tucatszám vannak olyanok, akik a korlátlan migránsbefogadás elleni, Európa identitásának megőrzéséért folytatott politikai küzdelmet egyszerűen muszlimellenes kampányként értelmezik. Pedig ez a harc, ami kontinensünk jövőjéről szól, nem vallási természetű, nem a muszlim vallással vívja harcát: sokkal inkább két szembenálló ideológia mérkőzik meg.

A régi Európa építményének lebontói állnak szemben az azt megóvni szándékozókkal. 

Ebben a küzdelemben térségünknek kiemelt jelentősége van: sokak szemében Magyarország és szomszédjai, túlontúl egyszínűek. Fel kell minket zárkóztatni, még mielőtt káros nosztalgiát ébreszthetünk a sokszínű Nyugatban, rossz precedenst teremtünk fehér keresztényként. 

Mi, magyarok egyetlen vallással szemben sem vagyunk ellenségesek, a magyar nem gyűlölködő fajta. Az iszlám több mint száz éve, 1916 óta bejegyzett vallás Magyarországon. Azzal a gondolattal szemben vagyunk ellenségesek, hogy a magyaroknak, illetve Közép-Európa népeinek is meg kell barátkoznia a sokszínűvé válás gondolatával. A magyar éppen eléggé sokszínű, pont ilyennek szeretjük.

Nincs muszlimellenes kampány, mi magyarok büszkék vagyunk Germanus Gyulára vagy Vámbéry Árminra, annak ellenére, hogy ezek az emberek muszlim hitre tértek. Nem vallási kérdés a migrációellenesség: ez kulturális kérdés, még akkor is, ha minden toleranciánk ellenére sem szeretnénk muszlim missziós területté válni.

Viszont vallásszabadság van, amit az alkotmány garantál, senkit nem üldöznek nálunk a vallása miatt.

A magyarok a saját országukban olyan Istennek hódolnak, olyan vallási előírásokat követnek, amilyet akarnak.

Egy etnikailag magyar ember, aki áttér a muszlim hitre, joggal várja el, hogy részesülhessen abban a szolidaritásban, ami megillet minden nemzettársunkat. Erre reményeim szerint számíthatnak is, részemről mindenképpen. Viszont hittestvéreikkel nem a hazánkban fognak egyesülni. Egy másik jogrend, más szokások, más normák által szabályozott társadalom igényével más országot kell választaniuk. A miénk egy hagyományosan keresztény társadalom, így is szeretnénk megőrizni az utókornak. Szeretjük a félig arab, félig magyar testvéreinket is: ha itt a mi normáinkat tekintik érvényesnek, semmilyen hátrány nem érheti őket, közösségünk teljes értékű tagjai.

Tisztességes embernek

azon muszlim bevándorlónkkal sem lehet semmi baja, akik legálisan dolgoznak és beilleszkednek a társadalomba.

Azonban azt mi határozzuk meg, hogy pontosan kit engedünk be és mennyi időre, milyen feltételekkel. 

A migrációs kérdés valójában egy számháború. A tömeges betelepítést ellenezzük, hogy Európa etnikai összetétele ne változzon meg visszavonhatatlanul. A felső határ nélküli kötelező betelepítést ellen tiltakozunk: nem szeretnénk, ha öngettósításra hajlamos tömegek telepednének le az országunkban. Olyan emberek, akiknek a kultúrája bár tiszteletet érdemel, nem kompatibilis a miénkkel, nem összeegyeztethető a normáinkkal és a szokásainkkal. Nem azért képtelenség velük együtt élni, mert muszlim vallásúak, hanem mert ezek az emberek egy teljesen más szocializációs közegből származnak. Felnőtt embert pedig képtelenség újraszocializálni, egy bizonyos életkor után képtelenség megváltoztatni valakinek az alapvető attitűdjeit.

Erőszakos, háborús országok lakói számára teljesen mást jelent az, hogy mi a megengedett, mi az, ami még belefér. Európának hatékony segítséget kell nyújtania, de nem azzal, hogy kitárja kapuit. A terrorizmus nem muszlim szokás, ez a súlyos társadalmi feszültségektől terhelt országok sajátja, amelyek között napjainkban sajnos sok a muszlim állam. Ne segítsük az ott tevékenykedő fanatikusok munkáját azzal, hogy időnként tömegeket engedünk falainkon belülre. Helyben kell segíteni. 

Vannak nyugati nagyvárosi negyedek, amik alig emlékeztetnek Európára, mi, magyarok viszont nem szeretnénk ezt az utat járni. Főleg az után, hogy jól láthatóan a Nyugat is szeretne visszafordulni erről az útról.  

Egy Brüsszelben élő ismerősöm tréfásan jegyzi meg, hogy Molenbeekben nem az a veszély a legfenyegetőbb egy fehér számára, hogy a bőre színe miatt bántani fogják, hanem hogy véletlenül két torzsalkodó törzs, vallási felekezet, etnikai csoport viszályába keveredik bele véletlenül. Így szerette volna érzékletesen leírni a kerület és a város sokszínűségét. Ilyen sokszínűségre pont nincs szükségünk, aki pedig már birtokolja ezt a kincset, azt segítse az Isten.

Ismétlem magamat, de ma is érvényesnek tartom:

okuljunk Erdély példájából.

Menekülteket és eltérő kultúrájú bevándorlókat fogadtunk be tömegesen, ma az ő szabályaik szerint él az őshonos magyar népesség. Ez annak ellenére sem jó így, hogy ők legalább keresztények. 

Sok muszlim ismerősöm, barátom van, magyarok, félig magyarok. Ugyanabban a kulturális közegben nőttünk fel, ugyanazok a kódok érvényesek mindannyiunk számára, csak ez számít. Viselkedésük, viszonyulásuk a nőkhöz vagy a többségi keresztény társadalomhoz semmiben nem emlékeztet a német nagyvárosok főterein randalírozó tömegekéhez. Sosem éreztem, hogy a vallási különbözőségek elválasztanának minket. A kistarcsai vagy budapesti muszlimnak a vallásán kívül nem kell különböznie a kolozsvári katolikus nemzettársától. Ez ilyen egyszerű. 

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/125063