Hiányzó nemzeti minimum

Kövér László: Rossz a Fidesznek az ellenzék szétesettsége

2017. december 18. 08:44

Írta: Constantinovits Milán

Miért nincs nemzeti minimum, és jó-e az, ha a Fidesz kommunikációja Sorosra és a migránshelyzetre szűkül? Ezekről, a hazánkra nehezedő nemzetközi nyomásról, a genderkérdésről és a megoldatlan demográfiai kihívásokról is beszélt Kövér László a Mandinernek. Kritikus és önkritikus, év- és ciklusértékelő interjúnk a házelnökkel.

Mi történik most az ellenzéki térfélen? Csak kapkodjuk a fejünket, annyiféle összefogás-variáció bukkan most fel. Hogy kezeli ezt a Fidesz? 2002-ben szinte a semmiből jött a vereség.

Rendkívül csábító a lehetőség, hogy az ember élcelődjön az ellenzék totális csődjén, ugyanakkor – ezt mégis elhárítva – abban a kiindulópontban talán megállapodhatunk, hogy jelenleg teljes válságban vannak. Ez a választások előtt néhány hónappal nem tűnik rossz előjelnek. Ha úgy gondolkodunk, hogy a Fidesznek az jó, ami az országnak jó, akkor viszont egyáltalán nem kedvező számunkra az, hogy potens ellenzék nélkül vagyunk. Nem csak amiatt, mert a politikában – ahogy a sportban is – ellustító hatású az ellenfél edzetlensége, gyenge kvalitása, mert ez, ha nem vagyunk elég fegyelmezettek, kihat a mi felkészülésünkre, koncentrációnkra is. Ennek rossz vége is lehet, 2002-ben láttunk erre fájdalmas példát. Az ellenzék szétesettsége azért is rossz nekünk, mert a politikai viták színvonalát is mélyre viszi.

Az ellenzék helyzete és minősége talán most a legrosszabb a rendszerváltozás óta.

Részben az ebből fakadó frusztrációjuk okán, részben téves politikai számításból fakadóan gyakorlatilag már csak gyalázkodás, rágalmazás, hisztériakeltés ürügye számukra minden vita. Ez a kormányt is kényszerpályára szorítja, ami pedig a közbeszéd nívóját is jelentősen rontja. Elvész a társadalmi diskurzusok fókusza is, ha nem a valós nemzeti sorskérdésekről vitatkozunk.

Elég baljóslatú helyzetértékelés. Mi vezetett ide?

Gyurcsány Ferenchez kell visszanyúlnunk, ugyanis amellett, hogy kormányzásával az egész országot csődbe vitte, a teljes baloldalt is tönkre tette. Ezt nem csupán az jelzi, hogy ha összeadjuk a szocialisták és a Demokratikus Koalíció támogatottságát, abból tizenegy-két százalék jön ki legfeljebb, hanem az is, hogy szervezetileg, morálisan, anyagilag és szellemileg is lenullázta az MSZP-t. Jegyezzük meg, az európai baloldal is a teljes szellemi kiürülés végstádiumába érkezett. Egyszerűen nincs mondanivalójuk, miután virtuálisan, a nemzeti, etnikai és keresztény vallási közösségeket nem számítva, melyek sorsa iránt tüntető, de sokat mondó érzéketlenséget tanúsítanak, a világ összes kisebbségét felszabadították, újabbakat kellett kreálniuk, ez vezetett a genderőrület rákos burjánzásához is.

Mi az a nemzeti minimum, amivel elégedett lenne? Milyen nemzeti alapkérdésekben kellene konszenzusra jutni az ellenzékkel?

Nem is a Fidesznek, avagy az országnak lenne szüksége megtalálni a közös nevezőt a nemzeti minimum talaján, ez egyszerűen előfeltétele a demokráciának. A demokrácia egy vitatkozó rendszer, ugyanakkor már 1990-ben, sőt előtte is idegesítő volt látni, hogy az SZDSZ és az MDF között, amely pártokat a demokratikus ellenzékhez soroltunk, micsoda párbeszédképtelenség és kibékíthetetlen ellentét feszült. Nagyobb, mint ezen pártok és az állampárt hozzájuk közelebb eső, Pozsgay Imrével illetve Nyers Rezsővel fémjelzett szárnya között. Hosszú időn keresztül abban bíztunk, hogy a szellemi és politikai elit végletes megosztottsága magyar sajátosság, és majd mi is, úgymond felzárkózunk a nyugathoz, azonban a fejlemények megcáfoltak minket. Ma ugyanilyen kibékíthetetlennek tűnő ellentétek figyelhetőek meg Washingtonban, Berlinben vagy Európa nyugati és keleti fele között. 

A migrációs helyzet értékelése például egyáltalán nem tűnik konszenzuálisnak. Nem segíti a megegyezést az sem, hogy úgy tűnik, a kormány a migráció kérdésében az embereknek az idegentől való félelmére játszik rá.

Lehet azzal vádolni a kormányt, hogy politikai tőkét próbál kovácsolni a migrációból, ami félelmet kelt az emberekben, de azt azért ne felejtsük, hogy a 2015 óta zajló tömeges bevándorlás olyan erős fénybe helyezte Európa válságát, hogy nekünk is át kell gondolnunk a stratégiánkat. Európa demográfiai és morális zuhanópályán van, s ha homokba dugjuk a fejünket, gyerekeink és unokáink számára elvész az európai Európa és a magyar Magyarország. Bécs iskoláinak első osztályaiba ma már több muszlim, mint katolikus gyermeket iratnak be, Németországban már körülbelül annyi migrációs hátterű gyermek születik, mint német, s közben egy szélsőséges, fundamentalista ateista szekta gyakorlatilag bármi áron fel akarja szedni kultúránk keresztény alapjait. Az ellenzék pedig e helyzetben úgy reagál, hogy szerinte a migrációs veszély nem létezik, hanem az csak a Fidesz által keltett illúzió! Ha ebben az alapkérdésben sem tudunk megegyezni, akkor mi az a konkrét, közös alap, amire építhetünk?

A két oldal totálisan ellentétes emberképből indul ki, ebből totálisan ellentétes világképek következnek.

Mondjuk az ukrajnai nyelvtörvény elítélése ügyében létrejött a parlamenti egység, ez nem tekinthető a nemzeti minimum eseti, de mégiscsak biztató megnyilvánulásának?

Ezt üres gesztusnak érzem az ellenzék részéről, egyszerűen nem engedhették meg maguknak, hogy mást mondjanak, mint a kormányoldal. Nem az ilyen nyilvánvalóan botrányos ügyekben kell demonstrálni, hogy „tudunk mi a nemzeti oldalra is állni”, hanem a kiindulópontot kell helyesen megválasztani. Fel sem lenne szabad vetődnie, hogy egy párt a nemzet érdekeivel ellentétesen foglaljon állást. Amíg ez nem válik természetes gyakorlattá, addig az ellenzék amúgy ritka gesztusainak őszinteségében érdemes erősen kételkedni.

Említette, hogy a közbeszéd színvonala süllyed. Ám ha megnézzük a Fidesz kommunikációját, itt is nagyfokú egyszerűsödést tapasztalunk a korábbi rétegzettebb üzenetekhez képest. Az utóbbi időszakban néhány hívószóra redukálódott a kormány kommunikációja: migránskérdés, Soros-terv vagy épp a rezsicsökkentés, ez pedig azért jelentősen behatárolja az intellektuális viták lehetőségét.

Egyrészről minden társadalmi vita tartalmi kiürülése a közbeszéd primitivizálódását is magával hozza. Ebben óriási felelőssége van az ellenzéknek, amely értelmes és meggyőző érvek híján nem tud, de nem is akar érdemben vitázni, csak katasztrófahangulatot, polgárháborús pszichózist kelteni. Ebben kétségkívül verhetetlenek. Látnunk kell azonban, hogy a tömegkommunikáció struktúrája is olyan drámai mértékben és gyorsasággal alakult át a kilencvenes évek klasszikusnak tekinthető kommunikációs viszonyaihoz képest, feldolgozatlan és értelmezetlen információ olyan zuhataga szakad az emberekre minden nap – a tévén, a rádión és az elektronikus médián keresztül –, hogy az az üzenetek leegyszerűsítését követeli meg. Érthető, hogy a Fidesznek alkalmazkodnia kell ezekhez a viszonyokhoz, ugyanakkor

vannak, akik a közélet iránti mélyebb érdeklődés okán differenciáltabb válaszokat várnak arra vonatkozóan, hogy mit miért teszünk.

De vajon ettől még a rezsicsökkentés nem az elmúlt ciklus egyik legjelentősebb hatású társadalmi intézkedése volt, amely éppen azokon segített, akiket a legsúlyosabban érintettek a balliberális kormány megszorításai? Vajon ép ésszel és minimális felelősségérzettel el lehet jelentékteleníteni a tömeges bevándorlással járó veszélyt? Aligha. Tegyük hozzá, hogy az elmúlt 27 évben, amióta én képviselőként lakossági fórumokra járok, szinte mindig elhangzik, hogy a Fidesz nem kommunikál megfelelően. Az elégedetlenség, a hiány állandó, miközben kommunikációnk tagadhatatlanul sokat fejlődött az elmúlt időszakban.

Lassan két egymást követő kormányzati cikluson van túl a Fidesz, érdemes kicsit visszatekinteni. Gulyás Gergely azt nyilatkozta lapunknak, hogy ön a kormányoldal legnagyobb belső kritikusa. Amennyiben igaznak érzi ezt a minősítést, tekintsünk vissza ebből a szemszögből az utóbbi hét évre!

Hadd cáfoljak most rá erre a valószínűleg elismerésnek szánt megjegyzésre, és hadd ne adjak hivatkozási alapot a jó szándékúnak egyáltalán nem feltételezhető ellenzékünknek. Nem azért, mintha ne lennének olyan problémák, kérdések, ügyek, amelyekben lehetett volna jobban is teljesíteni e két ciklus alatt, ám úgy érzem, ezek teljesen más dimenzióban léteznek, mint amilyen dimenzióban az ország jövőjéért folytatott küzdelem zajlik. Ez utóbbi téren pedig a kormány vezetésével Magyarország történelmi eredményeket ért el. 

Valamiféle mérleget azért vonjunk, hiszen az Orbán-kormány drasztikusan szakított a baloldali kormányok gazdaság- és külpolitikájával, teljesen más karakterű kormányzás jellemzi az utóbbi hét évet, van miről beszélni.

A magam harmincéves politikai pályafutását értékelve ez a két ciklus volt a legértékesebb számomra. Voltak romantikusabb, kalandosabb évek, például a rendszerváltozás előtt, azonban az ország 2010-re történelmének egyik legmélyebb válságába jutott, amiért Gyurcsány Ferenc el nem évülő felelősséget visel, ahogy a hozzá és a hatalomhoz ragaszkodó baloldal is. Az, hogy onnan fel tudtunk állni, akkor is nagy teljesítmény lenne, ha ebben támogató környezetre leltünk volna az Európai Unióban. Azonban a legelső pillanattól kezdve, miután kiderült, hogy nem fogjuk folytatni a gazdaságpolitikában a brüsszeli diktátumoknak való megfelelést, folyamatosan támadtak minket, hol gazdasági-pénzügyi síkon (nem lesz fenntartható az unortodox gazdaságpolitika), hol politikailag (hogy sérül a jogállam és a demokrácia), hol pedig ideológiai alapon (miszerint nacionalisták, populisták és Európa-ellenesek vagyunk). A nemzetközi pénzpiaci ellehetetlenítésünkre irányuló eszközöket is igénybe vettek, hogy az országot újra a teljes befolyásuk alá vonhassák. Ez a hét év ugyanakkor a legnagyobb jövedelmi emelkedést hozta az állampolgároknak a kiindulóponthoz képest, az ország mozgástere jelentősen bővült.

Ma Magyarország a saját lélekszámánál, gazdasági potenciáljánál lényegesen nagyobb mértékében képes befolyásolni Európa és a világpolitika alakulását.

Elég, ha azt nézzük, milyen szerepünk van a Kínával való közép-európai együttműködés elindításában. Említhetném még a visegrádi négyek megerősödését, amelynek aktív szereplői voltunk. Ez a hét-nyolc esztendő, különösen a második fele sikertörténet. Politikusként érezni lehet az alkotás lehetőségét és felelősségét.

Lezsák Sándorral folytatott beszélgetésünk során ő legnagyobb előttünk álló kihívások közt említette a demográfiai kérdést. Hogy lehet visszacsábítani a külföldre szakadt és ott boldogulni vágyó fiatalokat? Ez a kormány számára egyelőre megoldatlan feladat.

Induljunk ki abból, hogy ebben a keleti-közép-európai térségben az állam szerepe a társadalom önszerveződő képességének alulfejlettsége okán mindig is hangsúlyosabb volt, mint nyugaton. A közép-európai demokratikus politika legnagyobb kihívása az, hogy a saját eszközeivel elő tudja-e teremteni azokat a feltételeket, amelyek keretei között a társadalom önerejéből egészséges fejlődési pályára állhat. Konkrétan a demográfiai kérdés megoldása is ebben rejlik. Az ország erején felül koncentrál a családpolitikára, azonban ha nem következik be mentális változás, ha a felelősségvállalástól való ódzkodás trend marad, ha az önzés általános magatartássá válik a társadalomban, akkor értelmetlenné válik mindaz, amit csinálunk. E munkához azonban kell a média, az egyházak, más társadalmi szerveződések támogatása és a köznevelési rendszer átalakítása is. Olyan emberképet kell mintává emelnünk, amely nem arról szól, hogy egy totális harcban, öldöklő versenyben hogyan tudja az individuum kiharcolni a korlátlan szabadságot arra, hogy úgymond megvalósíthassa önmagát, hanem arról, hogy önmagából a legjobb képességeket kibontakoztatva, másokkal együttműködve, hogyan tudja önmaga céljait a közösség erősítésével együtt elérni. 
Mutassunk rá, hogy az egyén boldogulása elválaszthatatlan a közösség jólététől. Jelenleg liberális szemlélet uralja a közoktatást és a felsőoktatást is, a genderőrület beette magát ez utóbbiba is. Az ELTE, az ország első egyeteme nem engedhetné meg magának, hogy erre költse az adófizetők pénzét. Pázmány Péter forog a sírjában. Van tehát még mit tenni.

Fényképek: Vermes Tibor

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/122411