Nép és demokrácia

Mihez kezdjünk a populizmussal?

2017. október 12. 08:17

Populista-e Orbán Viktor és a Fidesz? A populizmus az emberek alantas ösztöneire vagy épp a jogos igényeire reagál? Egyáltalán: demokratikus dolog-e a populizmus? És mit kezdjenek vele az elitisták? Vagy az értelmiség? Gondolatfutamok a populizmusról.

Az európai közbeszédben az utóbbi időben sokat hallani a populizmus előretöréséről, értve alatta Orbán Viktort, az európai radikális jobboldali pártokat és Donald Trumpot. A populizmust fejcsóválólag szokás emlegetni: az emberek alantas, idegenellenes ösztöneire rájátszó politikai mozgalmakat tartják annak, akik bevándorlásellenesek, jóléti soviniszták, tehát féltik az idegenektől a jóléti államot, valamint szegényellenesek.

Populizmusügyi gyorstalpaló következik furcsa ellentétekkel, elméleti alapokkal és magyar felépítménnyel. 

*

Az elitekről is sokat hallani, hiszen az EU brüsszeli és strasbourgi üvegpalotáinak funkcionalista, sima felületű, csuszamlós felületei kiválóan szemléltetik az új fejleményekkel szemben értetlenül álló, technokrata európai elitet. Hozzájuk sorolják még a hagyományos pártokat, a jobb és a bal bevett, főáramú néppártjait. Melyekkel szemben a vád az, hogy elfeledkeztek az emberek problémáiról és annyira középutasak lettek, hogy szinte már megkülönböztetni sem lehet őket egymástól annak ellenére, hogy hangos vitákat vívtak arról, kisebbre vagy nagyobbra nőjön a jóléti állam, illetve hogy szabad-e magasztalni a nemzetet. A pártok politikai megfontolásból azonban mindig mérsékeltebbek voltak saját értelmiségi hátországuknál (ha lehet ilyenről beszélni): a konzervatív vagy épp baloldali megmondóemberek mindig túl sok kompromisszumot láttak a hagyományos pártok tevékenysége mögött, amit azok persze a politikai szükségszerűséggel indokoltak.

Nagyon érdekes, hogy a populizmust Európában és Amerikában per pillanat ennyire a jobboldalra tolta a médiaelit, hiszen éppenséggel az virágozhat a baloldalon is. Az európai liberális médiában a populista körülbelül a „nacionalista idegengyűlölővel” és a technokrata gazdaságpolitika kétségbe vonásával azonos.  

Azért nem írok neoliberálist, mert az bonyolult ügy. Egyesek az osztrák iskola (Hayek, Mises), mások meg a velük homlokegyenest ellentétes Keynes elképzeléseit tartják neoliberálisnak, többnyire meg igazából Reagan és Thatcher politikáját szokás neoliberálisként emlegetni – amelyeknek nem sok lehetősége volt megvalósítani a hayeki elképzeléseket. 

Márpedig ha azt nézzük, mint neveznek a baloldalról populistának, akkor a nacionalista idegengyűlölő mellé felzárkózik a szegénypárti intézkedéseket ellenző, önző középosztály képében a neoliberális globális kapitalizmus is. Mindezt úgy, hogy egyébként az önző, globálkapitalista középosztály ugye bezárkózik az önző nacionalizmusba is.

De lefordítom konkrétumokra: az előző évtizedek radikális jobbos pártjai Európában gyakran állítólag „neoliberális” gazdaságpolitikát akartak megvalósítani, ami egészen pontosan adócsökkentést jelentett volna. (Lásd erről például a Századvég 2011-es, Nemzet és nacionalizmus – Egy új pártcsalád felemelkedése című kötetét.) Balos nézőpontból tehát a neoliberalizmus a populizmus, mert a középosztály nem akar a pénzéből áldozni a szegények és mindenféle elnyomottak állami megsegítésére. Remélem, tudnak követni. A globalizáció elleni protekcionizmus ügyében megoszlanak a baloldaliak, valaki ellenzi mint nacionalizmust, más meg támogatja mint a globális kapitalizmus elleni küzdelem részét. 

Magyarán a gazdaság ügyében kétféle populizmust tartunk számon: egyesek szerint az adócsökkentés és ilyesmik a populizmus, mások szerint az adónövelés és a jóléti intézkedések fokozásának ígérete, mert az fenntarthatatlan. Röviden:

egymást vádolják a felek populizmussal.

Populista tehát a francia Nemzeti Front, az adócsökkentést ígérő, jobboldali Norvég Haladáspárt, a görög radikálbalos Sziriza és a spanyol radikálbalos Indignados is – az európa baloldal szerint persze a spanyoloknál a Néppártnál állítólag jobbra álló, zakós-nyakkendős-elegáns, jól fésülten kapitalista Ciudadanos (Polgárok) a populista. Khm.

*

A helyzet tehát úgy áll, hogy a populizmus sok mindent jelenthet. Lehet baloldali és lehet jobboldali, akárcsak a nacionalizmus (gondoljunk a kommunista-nacionalista baszkokra és kurdokra, vagy a Kárpátok egykori Géniuszára a szomszédból). Jelenthet felelőtlen ígérgetést és az alantas ösztönökre való rájátszást, de jelentheti éppenséggel ennek az ellenkezőjét is: az emberek, a választópolgárok, vagy ha tetszik, a nemzet, a nép igényeire való figyelést is. 

Cas Mudde és Cristóbal Rovira Kaltwasser a populizmusról szóló, rövid, de átfogó munkájában panaszkodik is egy sort azon ügyben, hogy a populizmusnak nincsen egyértelmű definíciója, így sok körülötte a kavarodás. Ők ugyanakkor azt értik alatta, amikor egy politikai vezető a nép képviseletének igényével lép fel a korrupt (avagy a néptől, a valóságtól elszakadt) elittel szemben, gyakran magát is a nép egyszerű gyermekének beállítva, ami persze ritkán igaz. Ez a dolog eleve feltételez egy szembeállást: elitek és egységes nép – a népképviselő vezető itt a rousseau-i általános akaratra apellál, amiről feltételezi, hogy létezik – mármint egységes nép és népakarat. Az igazi ellentét szerintük azonban nem a populizmus és elitizmus közt feszül, hanem a populista/elitista felosztás és a pluralizmus között – utóbbiban ugyanis a sokszínűség jó erősségnek számít, az előbbiben viszont nemkívánatos gyengeségnek. A szerzők viszont felhívják rá a figyelmet, hogy

a populizmus önmagában egyáltalán nem ellentétes a demokráciával, csak annak egy fajtájával: a liberális demokráciával,

ami védelmezi az emberi jogokat (főleg a kisebbségekét) a többség puszta akaratával szemben.

*

Az egészen frissen kiadott Mudde–Kaltwasser-kötet ugyan tárgyalja az európai radikális jobboldali pártokat, fő halászati területe azonban Latin-Amerika (azon belül is Perón Argentínája, valamint a Chávezzel fellépő újbaloldali vezetők Moralesszel bezárólag). A rajta egyenletesen végigvonuló állandó példa, amelyet részletesen nem elemez, csak emleget: Orbán Viktor és a Fidesz. 

Nézzük, mennyire áll a populizmus Orbánékra. Orbán (és a Fidesz-vezetés) a rendszerváltás óta a politikai elit része. Populista fordulatának 2002-t mondhatnánk, a választási vereség után jelentek meg a rövid, közérthető mondatok a fideszes retorikában, amit azóta is a könnyen befogadható, közérthető üzenetek határoznak meg. Orbán disznót vág, megjelenik a vörösiszap-katasztrófa helyszínén csizmában, érti az emberek nyelvét, s még falusi születésű is – erre mondhatják sokan, hogy populista. A parlamenti konszenzussal szemben, ha teheti, előnyben részesíti a hatékony döntéshozatalt, a többségre alapozva – a Notre Dame Egyetem demokrácia-tipológiájában, amely hatféle demokráciát sorol fel, nem hiába a liberális és a többségi a két, egymással élesen szemben álló demokráciafajta. 

Én azonban nem látom, hogy Magyarországon sérülnének a kisebbségek jogai, legyen szó nemzetiségekről vagy életmódkisebbségekről. Senki nincs kitéve üldözésnek, virulnak a szlovákok Pilisszentkereszten, költöznek át Pozsonynál, ahogy a románok is Battonyánál, a Pride szabadon vonulhat, nem törölték el a bejegyzett élettársi kapcsolatot, s még sorolhatnám.

Kijelenthető: a populizmus egy tömegdemokráciában lényegében elkerülhetetlen.

Mégiscsak az emberek megnyerésével kell megszerezni a hatalmat, amit kampánynak nevezünk (legalábbis a legnyilvánvalóbb formáját). Nagyjából elkerülhetetlennek látom, hogy beüssön a manipuláció, hiszen egymásban nem bízó ellenfelek kampányolnak. A választópolgárok pedig sosem lesznek az akadémikusok által elvárt módon, pusztán racionális módon tájékozódó emberek, akik munka után pártprogramokat elemeznek vacsora közben. A puszta racionalitás és elemzőképesség diadalmas uralmát már az cáfolja, ha meghallgatunk pár rádión néhány olyan független értelmiségit, akiknek elméletileg a tájékoztatás és a megalapozott véleményformálás segítése a feladata, mégpedig úgy, hogy nem csak a vacsora, hanem a teljes munkaidő áll rendelkezésükre, hogy tájékozódjanak.

A zsigeri indulat és az aljas ösztönök bizonyára „a nép” természetéhez is hozzátartoznak, de az értelmiségi elitnek aztán tényleg jellemzői. Lehet álmokat kergetni mindennek a kiküszöböléséről, de itt a populizmus lényegileg realizmus: ilyen az ember rosszra hajló természete, amin nem lehet változtatni. Egyébiránt nincsenek undorítóbb kampányaink, mint Amerikának. Ez legutóbb kiderült. 

A realizmus jegyében el kell fogadni: egy politikai erő nem idegeníthet el teljes társadalmi csoportokat. Persze sokkal jobb lenne, ha szellemileg mindenki olyan igényes és kiművelt lenne, mint az elit, de ekkor az elit melója veszélybe kerülne, egyébként meg ilyen fejlemény sosem fog megvalósulni. 

Egy kommunista rendszer bukása után vagy épp egy valóságtól elszakadt, technokrata európai elit esetén igenis indokolt lehet az elitellenesség. Az is jogos elvárás, hogy a politikus foglalkozzon a nép problémáival és ne legyen gőgösen elérhetetlen. És legyen érthető. Kérdés persze, mennyire passzol retorika és cselekvés. Az említett szerzőpáros egyáltalán nem gondolja, hogy a populizmus csak rossz lehet: felsorolják, mikor milyen módon lehet rossz vagy jó hatása a populizmusnak. Szerintem például a populizmus hozhat vérfrissítést. 

*

A populizmus kérdésköre mostanában a magyar jobboldalon okoz fejvakarást, érthetően. 1998-2002 közt az Orbán-kormány a budai polgároknak játszott,

2010 óta viszont épp a korábban a budai polgárság és jobboldali szellemi udvar által valamelyest lenézett népnek játszik.

A nép pedig elsősorban nem hagyománytartó parasztságból áll, a paraszti kultúra őrzése jelentős részben a magaskultúra feladata lett. Mindez a fordulat jól kitűnik az egész oktatásügyi intézkedéssorozatból is. 

A jobboldali értelmiségről szóló vita egyik gyökere éppen az, hogy a jobboldal akkor most elitista-e, ahol az arisztokráciát leváltották az értelmiségiek, vagy épp népi. Az antalli arisztokrata felfogástól áttért vajon Orbán a Willmoore Kendall-féle plebejus konzervativizmusra?

Ahogy egy 2012-es Konzervatórium-poszt fogalmazott:

„Általában elmondható, hogy mind a bal-, mind a jobboldal gondolkodásában tetten érhető egyfajta episztemológiai paradoxon az elitizmus-populizmus kérdésében. Míg a baloldal saját elméleteit és cselekedeteit korábban a nép, ma valamely elnyomott csoport(ok) vélt vagy valós érdekeivel és akaratával kívánja igazolni, a gyakorlat területén elitista: főként mióta sikerült véghezvinnie Mao »nagy menetelését« az akadémiai szférában. A felvilágosultak mindig a szuverén füle közelébe igyekeztek kerülni, hogy vélt igazságaikat a valóságba ültessék át. (…) És fordítva, a jobboldal politikai értelemben elitista, nem feltétlenül egalitárius, sőt leginkább nem az: vannak »több-kevesebb« kategóriákban különbségeink, és vannak autoritások, és kikerülhetetlennek látszik az emberek közti viszonyokban az aszimmetriák léte. A gyakorlatban azonban jobban bízik a »nép bölcsességében«, tradícióiban és a konvenciókban, amely hosszú korok tapasztalatainak tökéletlen terméke, mint a bőcsködők okfejtéseiben és érvelésében.”

Roger Scruton is érzékelte a problémát, amikor a modern kultúráról szóló könyve elején kifejti: a kultúrán való újkori gondolkodás két fő árama közül a Johann Gottfried Herderrel induló szerint a kultúra a nép éltető eleme, a nyelv és a kulturális hagyományok alkotják a nemzetet, beleértve a folklórt is. Herder nyomán a romantikusok, Schelling, Schiller, Fichte, Hegel és Hölderlin egy nép lelkisége kifejeződésének tekinteték a kultúrát, amely egyben társadalmi tagságot is jelent. Ezzel szemben Wilhelm von Humboldt és követői műveltségként értelmezték azt, s ők teremtették meg a magaskultúra arisztokratikus eszményét. Herder felfogása partikularista, Humboldté univerzalista. Leszámítva, hogy szó szerinti értelemben ma már se hagyományos nép, sem arisztokrata elit nincs, amelyet egyszerre utálhatnának maradiságukért (ha tetszik: konzervativimusukért) a haladók, Scruton nem választ a kettő közül: „mint tanult ember, Humboldttal szimpatizálok. Mint régimódi angol, Herder felé hajlok”. Tessék, populizmus és elitizmus közt még az eliten kívülálló módon elitember Scruton sem tud dönteni.

 

Olvassa el ezt is: Eltűnt urak és parasztok nyomában − Úr és paraszt a magyar élet egységében

 

A populizmusnak megvannak a maga veszélyei, de a mai európai helyzetben szerintem inkább vérfrissítő, pezsdítő tényező. Ha eltéved az elit, nem árt kicsit beolvasni neki, de a populizmus nem feltétlen kell, hogy elitellenességet jelentsen, elitellenesség alatt az egyenlősítést és bármiféle elitet értve. És az sem baj, ha az elit leszokik a nép lenézéséről. Legyen már kicsit nagyvonalúbb a hétköznapi emberek problémái iránt, főleg hogy számos tekintetben maga az elit is hétköznapi ember: például az egyetemi emberek (a par excellence „értelmiség) aztán tényleg a legtipikusabb középosztálybeli polgári életet éli. Az sem épp utolsó, ha a populizmus éppen a nép anyagi jólétének előmozdítását is jelenti – elvégre a rendszerváltáskor azt hittük, pár év, és osztrák színvonalon fogunk élni. 

Ahogy a falig érő konszenzus és a falig érő liberalizmus sem volt építő dolog, úgy a falig érő demokrácia se lenne az – bár ahhoz leginkább egy másik populista dolog szükségeltetne, nevezetesen a közvetlen demokrácia. Annak baloldali hívei azonban sosem ismernék be, hogy lényegileg populista intézményt támogatnak. Attól még azonban, hogy a politikus a nép kegyét keresi, és populista avagy demokrata, még az állam berendezkedése nem lesz populista, nevezetesen a képviseleti demokrácia és más pufferintézmények, valamint a jogvédő intézkedések érvényben maradhatnak. 

*

Ezzel együtt azonban az elitnek is van joga a létezéshez, véleménye kifejtéséhez is.

Az nem jó fejlemény, ha a politikain kívül minden más elit páriának van nézve.

Az értelmiség-vita pedig kicsit félrecsúszott: akik szidják az értelmiségi megközelítést, amúgy joggal, világnézetet és attitűdöt is tulajdonítanak ennek a szerepfelfogásnak, olyat azonban, amelyet sok, hétköznapi értelemben értelmiséginek tartott ember nem tart magáénak.

S mit mondjon magáról egy, a felvilágosult-forradalmi értelmiségi szerepfelfogást elutasító ellen-értelmiségi (ellenforradalmár, reakciós értelmiségi?) Az nem válasz, hogy ez ellentmondás, ez pusztán a válaszadás nyegle megkerülése. Ha meg görcsösen kerüljük az értelmiségi szó használatát, az megint csak felszínes reakció. Ha úgy, ahogy van, töröljük az ellen-értelmiség szerepkörét, akkor meg feladtunk egy frontvonalat, csak azért, hogy nehogy leértelmiségizzenek minket. Jó az nekünk?

És az értelmiségi, mint akármelyik másik állampolgár, miért is ne szólhatna bele a politikába? A világmegváltó értelmiségi gőg kétségkívül visszataszító, és bizonyára az értelmiségi gyakran nem sejti, hogyan is működik a háttérben a politika. De a politika felé való morális elvárások nem az értelmiségi sajátjai: a politika felé való értelmiségi elvárások leginkább bizony a populizmus célzottjainak, az úgynevezett hétköznapi embereknek a sajátjai. 

 

Olvassa el ezt is: Egyes jobboldaliak újdonsült hatalommániája ellen

 

Még egy csavar: azt magyarázni bennfentes módon, hogy a politika igazából csak a hatalomról szól – nos, ténylegesen ez a nagybetűs értelmiségi gőg. Mert azért elég fura, amikor hatalommal nem rendelkező, de facto értelmiségi szerepkörben tevékenykedők (egyetemi tanár, újságíró), akik egyébként joggal utasítják el a felvilágosult értelmiségi-kultuszt, a ló másik oldalára átesve a hatalom gyakorlói helyett is elkezdik isteníteni a hatalmat. Már a látványától is megrészegülnek, és potenciálisan jóra használható dolog helyett önmagában vett jónak és végcélnak tekintik. A hatalom kívülálló szemlélőiként, kibicként jobban imádják a hatalmat, mint annak gyakorlói. 

A politika persze szól a hatalomról, s ezt gyakran nem hajlandóak tudomásul venni az értelmiségiek, de hogy morális töltetének nem kellene lennie, az értelmiségi öncsalás. Hozzátartozik a dologhoz, hogy a hatalomtechnika és -mánia az egyetemi életben is jelen van. Hajaj! Mennyi ott az intellektuális feudum, meg sem lehet számolni! De hogy az értelmiségi ne mondjon véleményt a politikáról, miközben mindenki politizál a kocsmában és a híradó előtt, ez utópikus elképzelésnek tűnik. Az persze igaz, hogy az értelmiségi teljesen el van tévedve, amikor úgy gondolja, hogy a politikusnak éppen az ő és barátai ideáit kellene egy az egyben megvalósítania, és ezért kis csoportja természetes módon jogosult a folyamatos tanácsadószerepre.

De azért a két szélsőség közt sok a köztes árnyalat. Azt mondani, hogy az értelmiségi ne szóljon bele a politikába (csak mert értelmiségi), olyan, mintha azt mondanánk, hogy a szülők és a diákok ne  mondjanak véleményt a tanárokról, mert nem értenek a tanításhoz. 

*

A natio és az aristoi, nép és elit azért a történelem folyamán csak egymásra volt utalva. Természetes arisztokrácia, elit mindig lesz. Néha azonban nem árt a fejére koppintani, mint például amikor az Egyesült Államokban a keleti parti elit és a mocsárlakók, vagy az EU-s brüsszeliták elszakadnak a valóságtól. És a szabadon lebegő értelmiségieket sem ártana lekötni, hogy legyen felelősségük. Az viszont szükségszerű, hogy ha megy az egyik elit, a helyére kerül másik. Amennyire lehet, meritokratikus módon, érdemalapon. 

Happy end és megoldás nincs. Egyrész-másrészt sincs. Úgy látszik, a feszültségek elsimíthatatlanok elit, értelmiség, nép és populizmus körül. Marad mindegyik, a nép, az elit, azok igényei, és a köztük lavírozó politikus. Néha egyiknek, néha másiknak kell többet elviselni. Amíg demokráciát játszunk, addig a populizmus elkerülhetetlen. Én maradnék egyszerre elitista és populista, középút nélkül. A feszültség azonban: energiát termel. 

A bejegyzés trackback címe: http://m.mandiner.hu/trackback/117237